Bezzegnyugat, bezzegkonzervatívok és a Milo-jelenség példája

„Vegyük Milo példáját, ha már úgyis meglátogat minket. Bár Milo természetesen nempolgári, nemkeresztény, nemkonzervatív, sőt egyenesen fölháborító, de az orbánista rezsimkancsókhoz képest még ő is bezzeg, hiszen csak saját magának köszönheti a sikerét, és nem annak, hogy Orbán a hóna alá nyúlt.

Tényleg?

Őrült nagy szerencse, hogy nem vagyok igazi éttermiségi vagy igazi újságíró, mert akkor biztos fogalmam sem volna a valódi Milo-sztoriról. Aminek nem olyan nehéz utánamenni, mert viszonylag őszinte figuráról van szó, tehát a saját szájával meg soraival mondja el azt.

Milo egy kevésbé ismert katolikus újságíró volt Angliában, aki néhanapján szerepelt a médiában, de messze nem volt még botrányhős. Kifejezetten a hagyományos szabályoknak megfelelően nyilatkozott, a hangvétele komoly volt. A rossz nyelvek és a mértékadó sajtó szerint volt néhány vállalkozása, ami csődbe is ment – ezek viszont, állítólag, igen botrányos körülmények között mentek csődbe. Aztán Steve Bannon fölfedezte, a hóna alá nyúlt (ajjaj!), és sztárt csinált belőle a Breitbartnál – ezt ő maga ismerte el több ízben: »Steve Bannon made me a star«. Nélküle nem lenne az, akit ismerünk. Emellett ott volt még a Mercer-család, aki pénzelte, és akik pénzelik az amerikai jobboldali média igen jelentős részét, ha közvetve nem az egészét. Tehát Milo alá toltak pénzt, paripát, fegyvert, profi csapatot, szellemírókat (Allum Bokhari, valaki?), stábot, turnét. A karaktert megalkották. Ezt szintén ő maga ismeri el, mint mondta, úgy működik a turnéjuk, mint bármelyik profi show-műsor. Sőt egy ízben előadása felét stábja egyik tagja tartotta, amely stáb összeállítja neki az előadásait és üzemeltetik a mémgyárat. Így, évek profi csapatmunkájával jött létre a Milo-jelenség, nem csupasz seggel baktatott be az amerikai kampuszokra. (Arról nem is beszélve, hogy nem amerikai állampolgár, és arról szintén ő számolt be, hogy van egy »kezese« ebben az ügyben.)

Ebben persze nincs semmi meglepő, a világ így működik. És ez nem von le semmit az előadó értékéből, mert nyilvánvalóan gyors, okos és vicces figuráról van szó, és nélküle nem működne a produkció. Ahogy ő sem ez a produkció lenne a profi csapatmunka, támogatás és stratégia nélkül. Egy Bon Jovi nóta értékéből sem von le (vagy épp nem ad hozzá) az a tény, hogy Desmond Child írta, hiszen valakinek elő is kell adnia, méghozzá hitelesen.”