Migránsok és terroristák

„Nehéz megfogalmazni, hogy hol van az a határ, ami előtt az ember még nem fél; és hol található az, ami után már igen. Nálam most jött el ez a pillanat. Párizsban vagyok és félek.

Párizs, Bataclan, Stade de France, Nizza, aztán a gyönyörű kisváros, ahol a 86 éves pap torkát vágták el, egy kevésbé szép város, ahol a túszok mellett egy csendőrtiszt torkát vágta el egy migráns, aztán kétszer is a Champs-Elysées, és így tovább. Valahogy mindig sikeresen tudtam manipulálni magam minden franciaországi terrorhír után. Lehetetlen, hogy éppen azon a teraszon fogok ülni, amit megtámadnak, lehetetlen, hogy majd éppen azon a meccsen fognak robbantani, ahol én is kint vagyok, meg hát évente három-négy francia focimeccsnél többre úgysem megyek ki. És legfőképpen: lehetetlen, hogy a francia kormány továbbra sem csinál semmit. Nem bíztam különösebben Francois Hollande-ban, még kevésbé Macronban, de hát akármennyire is az értelmetlen ideológia foglyai, csak csinálnak valamit. Így nem lehet élni, ezt ők is tudják – gondoltam.

Amikor múlt szombaton egy újabb migráns gyilkolt Párizsban – elvágta egy járókelő torkát, négyet megsebesített –, már nem tudtam magam tovább meggyőzni, hogy rend lesz Franciaországban. Hogy eljön a normalitás ideje. Akármennyire is naivnak, esetleg önzőnek tűnik, furcsán, személyesen érintett a terrortámadással kapcsolatba hozható két helyszín. Az egyik, ahol a migráns gyilkolt, a másik, ahol lakott.

A régi Operaháznál gyilkolt, régebben nagyon sokszor laktam ott. Ha a francia ismerősöm konyhaablakából kinézek, látom az utcát, ahol Khamzat Azimov elvágta a francia fiatalember torkát, látom az úttestet, ahol az ártatlan ember holtteste feküdt. A terrorista Párizs egyik leggyönyörűbb negyedében gyilkolt. És egyik legborzalmasabb részén lakott. A La Goutte d’Or negyedben. Ahhoz közel, ahol az utóbbi tíz évben szoktam lakni, ha Párizsban vagyok. Ha metróval jövök vagy megyek, pontosan ott szállok le, annál a metrómegállónál, ahol a rendőrségi hírek szerint a terrorista most felszállt a metróra, hogy gyilkolni induljon. A metrómegálló borzalmas környéken van. Igaz, ha három percig gyalogolok és hazaérek, az már a Sacré-Coeur. Párizs egyik legszebb része.

Mert Párizsban ilyen hihetetlen közelségben van a szépség és a borzalom. A Chateau Rouge metrómegálló, ahol egy átlagember sötétedés után nem mer leszállni (télen tehát már este hatkor sem). Viszont másik irányban ott az Abbesses metrómegálló, és látom Picasso, Monet, Puccini, Céline, Aznavour és giccs vagy nem giccs, de Amélie Poulain terét. Két metrómegálló – ahol lakom, az szinte a kettő között van. Ha lusta vagyok, a kicsit közelebbi felé megyek, a szörnyű rész felé. Ha sötétedik, a messzibb felé. Európa egyik legborzalmasabb része itt, az európai kultúra egyik legszebb arca ott.

2015 óta azt hitettem el magammal, hogy Franciaország azért nem annyira a Chateau Rouge, hanem inkább az Abbesses. Eddig sikerült. Mostanáig.”