„Két állításunk van tehát. Egy, nem egyszerűen nincs, hanem nem lehetséges igazolt tudás Isten létéről (igaz, éppen a fentiek egy része miatt a nem-létéről sem). Kettő, mégis konklúzív okot adhat a cselekvésre a benne való hit. Ez azt jelenti, hogy a maximális tudás, ami Istenről nyerhető, az a hit által várható. (Figyelmen kívül hagyom az érvelésben az ún. Isten-génnel kapcsolatos hipotézist, ahogy Feuerbach stb. Isten-magyarázatát is.) (...)
Az istenhit végső soron privát élmény marad és ekként lehet alapja a cselekvésnek, amely láncból azonban kényszerűen kimarad az igazolható tudás (az igazság). Az Igazság nagy »i«-vel éppen annyival több, mint a szokványos kritériumok szerint értett igazság (igazolt, igaz vélekedés/hit), amennyivel kevesebb is: nem vonatkozik a közösen megismerhető világra.
Istenhit és individualizmus (sőt priváció, a világtól való megfosztottság, sőt transzcendencia, ki- és felülemelkedés) tehát egymást felételező dolgok. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy mennyire szabad az istenhívő ember. Éppen amennyire Krisztus vált szabaddá a feltámadással (a materiális világból való kilépéssel). De mivel ez egy politikai blog, hadd tegyem meg ezt a politikai belátást is: aki az istenhit evilági termékeiben (tradíció, kultúra, intézmények, inkl. egyházak) nem a hitre – és szükségképpen az individualitásra és ezen keresztül a szabadságra – való rámutatást látja, hanem egy politikai rend lehetőségét, az valamit nagyon nem ért Krisztus művéből (kb. hogy betölteni jött a Törvényt). Ahogy látványosan nagyon nem ért belőle sokat a magyar püspöki kar mint olyan (tisztelet a kivételnek).”