Húsvét csodájáról

Ismerjük egy érdekes aspektusát Jézus kivégzésének, amit sokan elfelejtenek. Talán azért is, mert egyszerűen egy aktuálpolitikai kérdés okozta a halálát.

Történt ugyanis, hogy amikor Jeruzsálembe bevonult, már alig volt olyan zsidó, aki ne ismerte volna a nevét, ha a tanításait nem is. Bár páran már addigra is elfordultak tőle, de a városhatár átlépése egy diadalmas ceremónia volt, apostolai és sok tanítványa kíséretében. Valószínűleg kifejezetten nagy volt az ünneplő tömeg, legalábbis Máté erről tudósít: „A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról gallyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.”

Minden adott volt egy forradalom kirobbantásához. A zsidók ugyanis legalább annyira egy politikai vezér Messiást, mint vallási vezetőt vártak, egyfajta cezaropapista berendezkedés kiépítését.

Így óriási csalódásnak bizonyult, mikor az addig csak mende-mondákból tájékozódó tömeg nem kapott semmilyen hadiparancsot, utasítást vagy uszító beszédet. Borítékolható volt a bukás, Jézus szinte napokon belül elveszítette a tömeg szimpátiáját. Az emberek nem értették, hogy mit akar ez a gyanús elem, amúgy is Galileából jött, ami egyáltalán nem volt megbecsült vidéke az országnak. A budapesti értelmiség sem tudna sokat kezdeni egy szabolcsi munkással, legyen bármilyen művelt is az illető.

A főpapság rokonszenve már rögtön az elején hiányzott, hiszen ők ugyanazt gondolták, mint a köznép: érkezik valami vándortanító és lángba boríthatja azt a kényelmes helyzetet, ami az ő vezető szerepüket is biztosította. Hiába látták, hogy erre Jézusnak semmi ingerenciája, végül az ország egyik ünnepelt és rajongott személyéből pár nap alatt pária lett. (Érdekes ítélete a sorsnak, hogy lassan 2000 év óta nem létezik zsidó papság. A diaszpórát követően, mivel a Templom is megszűnt létezni, nem volt rájuk szükség, eltűntek a judaizmusból, ma sem létezik hivatásos papi réteg a zsidó vallásban, ahogy például a szunnita mohamedánoknál sem.)

És bár a fentieket nem igazán tárgyalja a Biblia, ám így rögtön érthetőbbé válik, hogy Pilátus kétségbeesett „menekülési kísérleténél – valószínűleg a háta közepére sem kívánta az egész balhét, bizonnyal nem végeztette volna ki Jézust, ha kizárólag rajta múlik – a tömeg és a főpapság miért Barabbást választja és nem Jézust. A galileaiban csalódott a köznép, sejtelmes mondatokra semmi szükségük. Ellenben Barabbás egy útonálló, valódi fegyverforgató, talán még zelóta is. Egy évszázadok óta elnyomásban élő nép könnyen szereti meg az ilyen pre-Robin Hoodokat.

A főpapság pedig szintén örömmel támogatta a döntést, mert ők pontosan tudták, hogy egy mezei bűnöző semmilyen veszélyt nem jelent a hatalmukra. Valószínűleg rövid időn belül a rómaiak megint elfogják, senki nem is fog rá emlékezni, végül mindenki jól jár.
Pilátus egy ideig kitart, úgy érzi, a közrendet jobban szolgálja egy szükségtelen kivégzés elkerülése. („Semmi bűnt nem találok ez emberben.” (Lukács 23,4); „értsétek meg, nem találok benne semmi bűnt” (János 19,4) és „én nem találok bűnt ő benne” (János 19,6)

Végül az események addig eszkalálódnak, hogy Pilátusnak már muszáj megöletnie Jézust, mert a főpapok egyenesen a zsidók királyának állítják be – aki ilyet soha nem állított magáról –, ez pedig már sokkal komolyabb elbírálás alá esik. Bár Pilátus személyes érzelmeit nem ismerjük, ilyen kockázatnak semmiféleképpen nem akarta kitenni magát. („A ti királyotokat feszítsem meg?” „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (János 19,14–15)

*

Halálra ítélésében se vallási ellentétek, se magasztosabb elvek nem játszottak szerepet, kizárólag a politika. És persze a tömegigény, ami mindenhol és mindenkor felbujtható a legaljasabb igényekre.

Említsük meg azt is, hogy bár a modernitásban terjedhettek el azok a nézetek – igen gyakran teológiai köntösbe bújva – amelyek tagadták vagy relativizálták a Feltámadás megtörténtét, az első kétkedők érvei már a Szentírásban is rögzítésre kerültek.

Máté, aki evangéliumát kifejezetten a kereszténnyé lett zsidóknak írta, bizonyosan azért tette bele művébe az alábbiakat, mert tudta, hogy olvasóközönsége ismeri, annyira elterjedt. Ez pedig a tanítványokat ért holttest lopás vádja (Máté 28,11-15).

Reimarus a 18. század végén tett róla, hogy az újkor eszmetörténetébe is beágyazza ezt a koholmányt, de a kettő között volt nagyjából 1700 év nyugalom.

De beszélhetünk arról a vélekedésről is, miszerint Jézus feltámadása ugyanolyan mítosz, mint amire számos példa akad az antik világból, például Mithrász vagy Adonisz esetében. Tetszetős feltevés, de lényegében összehasonlíthatatlan Krisztussal. Jézus feltámadása nem a természethez kötött és nem időről-időre ismétlődő folyamat. Ám van egy ennél fontosabb szempont: egy mítosznak idő kell, ameddig mítosszá válik, rögzül az emberekben, generációról-generációra szállva. Egyetlen antikvitásbéli istenség sem évek alatt „alakult” ki, egyetlen párhuzam sincs arra nézve, hogy egy történeti személy a saját testében támadt volna fel.

Érdemes itt egy összehasonlítást tenni: Jézus testi feltámadása már az eseményeket követő pár évben hitvallássá válik, a hagyomány részévé. Ha feltétlen párhuzamot akarunk ezzel vonni, Buddha kvázi isteni tiszteletének kialakulásához évszázadok kellettek.

*

És aztán a modernitás hozta magával teológiai megoldásait.

Bultmannt vagy Marxsent, akik tagadják, hogy a kereszthalál után bármi is történelmileg igazolható lenne, mi több, károsnak is tartanák, ha megtörtént volna a feltámadás, hiszen a hit ilyen „olcsó” megoldásokra nem támaszkodhat mankó gyanánt. Persze, Bultmann direkt nem foglalkozik Pál vonatkozó leveleivel, melyekben utóbbi kételyt sem hagy az események valóságáról, de Marxsen is nagyon homályos azzal kapcsolatban, hogy valamilyen transzcendens tapasztalatuk esetleg lehetett a tanítványoknak.

Crossant, aki ugyan nem zárja ki a metafizikai síkot, de tagadja a sír ürességét.

Vagy extravagáns megoldásként Schlettét és Pesch-t, akik elfogadták Jézus testi, személyes feltámadását, de ő ezek után nem találkozott a tanítványokkal, amazok elmélkedések útján jutottak el arra, hogy mesterük legyőzte a halált. És mindezt mire alapozzák? Arra, hogy a feltámadás utáni Biblia-passzusok nagyon erősen magukon viselik a zsidó apokaliptikus irodalom nyomát, ezért nem látják bizonyítottnak azt, hogy személyes érintettség is áll a feljegyzések mögött.

Nota bene, Pesch később módosította az elgondolásait és a hagyománynak megfelelően gondolkozott a történésekről.

Ilyen a modern ember, nem igaz? Jób módjára ki akarja hívni egy ökölcsatára a Mindenhatót. Azt ecsetelgetjük, hogy mire nem képes a Teremtő és igyekszünk megadni mindennek a „reális” hátteret. Egy olyan értelmezési kategóriát, ahol befogadhatóvá válik a befogadhatatlan – és ehhez nagyon gyakran a modern teológia is segítséget nyújt. Ki akarjuk találni, hogy a Vörös-tenger is tulajdonképpen egy sekélyes, mocsaras terület volt, ahol Mózesék tudták, hova kell lépni, az egyiptomiak meg nem, és később ezt színesíthették tovább.

Jerikó falai sem omolhattak le harsonaszóra, és így tovább.

*

Úgy vélem, végső soron nem a hitetlenkedés, hanem a félelem munkál ezek mögött. Hogy mi van akkor, ha tényleg mindenható a Mindenható. Ha nem tudjuk magyarázni furcsa széljárással, félnótás hírnökökkel és délibábbal a történéseket. Ha valóban és kétségbevonhatatlanul végtelen az Isten. Pedig valóban az, és erre Jézus szavai szolgáltatják a bizonyítékot, pontosan akkor, amikor a Teremtőről beszél.

Ugyanis amikor Jézus megszólította Istent, mindig apukának nevezte.

Jézus hivatkozása Jahve-ra annyira megdöbbentően és szinte elképzelhetetlenül újszerű volt, hogy több szentírási helyen az ógörög szöveg sem fordította azt le, hanem az arámi verziót változatlanul hagyta (vö. Mk 14,36; Gal 4,6; Róm 8,15). Ez az abba kifejezés, ami a zsidó családokban a legszemélyesebb, egyenesen becéző szava volt a gyerekeknek édesapjuk felé. Jézus az evangéliumokban minden egyes alkalommal az imádságaiban apjának nevezi Istent – ez alól csak egy kivételt ismerünk, amikor Máténál és Márknál a kereszten Jézus felkiált, de akkor a 22. zsoltárt idézi.

Izrael népe kollektívan hitte, hogy ők mindannyian Isten gyermekei, de egyetlen próféta sincs a zsidóság történetében, aki Istent következetesen és mindig abbának hívta, vagyis apukámnak.

Jézus mindvégig kitart a szó mellett, még akkor is, amikor elhagyatottan és rettegve haláltusáját vívja és véreset verejtékezik – amiről szintén tudjuk a modern tudományoknak köszönhetően, hogy különleges stresszhelyzetben előfordulhat tünetként. Valóságos emberként őszinte volt a félelme és a szomorúsága is, valóságos a szenvedése és valóságos a halála.

és ha csak egy kicsit is megadjuk magunknak a lehetőséget az ezen való elmélázáson, akkor rájöhetünk, miért adták a felismerésért emberek tömegei az életüket.

„Abba, neked minden lehetséges: vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” (Mk 14,36)

Krisztus feltámadt a halottak közül. Ezt a modern teológia sem képes bagatellizálni, amely valójában csak attól modern, hogy fogcsikorgatva akar korszerűvé válni és megfelelni a haladó társadalom igényeinek. Érezzük ennek át a valós súlyát, és valamelyest úgy formálni az életünket, hogy ez egyszerre adjon reményt, de tartást is. Tartást attól, hogy az üdvösséget nem adják ingyen.

*

Végül egy kis gondolkozás és önvizsgálat gyanánt, nézzük át az alábbi idézeteket.

Mondatok, amiket Jézus NEM mondott:

- Mindent a lehető legjobban csináltok, a lényeg az, hogy soha ne bántsátok meg egymás érzéseit!

- Én is csak éppen azt mondom, mint bárki más, nekem is csak akkora eséllyel van igazam, mint bárki másnak, minden megközelítés és elképzelés igaz a maga módján.

- Ameddig jólesik nektek, amit mondok, addig csináljátok, de ha már nem felel meg nektek, akkor nyugodtan cselekedjetek úgy, ahogy értelmezitek a szavaimat.

- Csak általam lehet üdvözülni, de ez csak az én véleményem.

- Mindenképpen megbocsátok neked, nyugodtan csinálj azt, amit akarsz.

- Ha engem követtek, az emberek szeretni fognak titeket.

Mondatok, amiket Jézus mondott:

- Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. (Mt 10, 34)

- Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. (Mt 21, 12)

- Most azonban, akinek erszénye van, vigye magával, ugyanúgy tarisznyáját is. Akinek nincs, adja el köntösét és vegyen kardot. (Lk 22, 36)

- Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket? (Mt 17, 17)

- Jézus ezután elment onnan: visszavonult Tírusz és Szidon vidékére. És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: - Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy ördög. Ő azonban egy szóval sem válaszolt neki.
A tanítványai odamentek hozzá és kérték: – Küldd el őt, mert kiabál utánunk! Ekkor így szólt: – Nem kaptam küldetést máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az asszony mégis odament, leborult előtte és kérte: – Uram, segíts rajtam! Erre így válaszolt: – Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak. (Mt 15, 21-16)

- Ha valaki nem fogad be titeket és szavatokra nem hallgat, úgy Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint annak a városnak (Mt 10, 14)