Kell-e ragaszkodni a hülyeséghez?

Ki ne szeretne „jó ember” lenni... Mindannyian – patologikusan torz személyiségeket, bűnözőket leszámítva – vágyunk rá, hogy mások jónak tartsanak, és magunkat is annak érezhessük. Ennek egészséges megnyilvánulása a (csendes) jótékonykodás, adakozás; extrém esete pedig az önigazolást szolgáló harsány jóságoskodás, erényfitogtatás. Például egy hangzatos lózungokkal teli, a fogyatékkal élőket aljas módon eszközként felhasználó politikai kampányfilm. 

Hogy jónak érezhessük magunkat, hajlamosak vagyunk odaállni mindenféle, sok esetben valóban helyes ügy mellé, általában persze a szavak szintjén és a Facebookon, de kétségtelen, hogy vannak, akik néha ennél többet is tesznek.

A migránskérdés tipikus eset volt, amikor eleinte sokan valóban őszintén, jóhiszeműen gondolták, hogy kizárólag szerencsétlen, üldözött, háborús menekültekről van szó. Be kell fogadni, ő is ember, olyan, mint én... ráadásul tanult, művelt, képzett, orvos, jogász, stb. A szíriai polgárháború következményeként, nem vitás, voltak ilyenek is. Amint azt ma már pontosan tudjuk: csak kisebb részben. Akik viszont rögtön realistán álltak a kérdéshez, azonnal megkapták a szokásos kötelező jelzőket: idegengyűlölő, rasszista, fasiszta, náci… (ásítsunk egy nagyot a továbbiak felsorolása helyett), és embertelennek, gonosznak bélyegezte őket a haladó média, a demagóg baloldali politikusok, az erényfitogtató celebek tömkelege, Szabó Simontól Czutor Zoltánig.

És a nyomásnak nehéz ellenállni, hiszen senki se szereti ha leherótozzák. Mára persze a világ nagyot fordult. Ausztriában a helyhatósági választásokon, Salzburg tartományban a migráció okozta megnövekedett bűnözés miatt már a Szociáldemokrata Párt is 262 további rendőr felvételével kampányol. Miközben a magyarországi „zsenik” szerint egész Ausztria Lázár János videóján röhög... Pedig a valóság ezzel szemben az, hogy a videót lehozó osztrák lap internetes oldalán a kommentelők nagy része neki adott igazat. Igen, egyre inkább ki lehet mondani a valóságot (bár a liberális cenzúra egyre magasabb fokozatba kapcsolva harcol ellene), egyre többen merik vállalni a véleményüket. De teljesen érthető, hogy sokan behódoltak, nem szívesen konfrontálódtak a hangos, vehemens, liberálfasiszta/libernáci dörgedelmekkel.

Vannak tehát, akiknél a „gutmenschkedés” nem kamu, akik őszintén hittek, hisznek, ha butaságokban is. Például Rékasi Zsigmond is bizonyára tényleg elhitte két héttel ezelőtti „forradalmi” videója készítésekor, hogy ő Petőfi szellemi örököse... Vannak, akik nem akartak kimaradni, mert a színész, a zenész, a szomszéd is azt mondta, és nem esik jól, ha lerasszistáz… És vannak, akik nagyon is tudatosan, érdekből, pénzért jóságoskodnak. Persze előfordul vegyesen is. Soros György számtalan szervezeténél például nagy számban dolgoznak idealisták is, akik hisznek az utópiákban (meg persze a kevés munkával járó, stabil és kényelmes állásokban). Paradox módon egyébként Soros maga is hisz abban, hogy jó, amit csinál – de hát Hitler és Sztálin is hit a saját cselekedeti helyességében. A „nyitott társadalom” eszméje a kommunizmushoz és a fasizmushoz hasonló utópia, amelynek fő baja, hogy megvalósítása közben – ahogy minden társadalom-mérnökösködésnél – emberek milliói halnak meg, kerülnek lehetetlen helyzetbe. Az egész világra rendkívül káros, beleértve azokat, akiken épp segíteni próbál. De úgy látszik, Mao Ce-tung és Pol Pot szelleme sokszor születik újjá a Soros Györgyökben, Hugo Chávezekben, Tamás Gáspár Miklósokban…

A globalista, multikulti világ a gyönyörű szólamok és szóvirágok mellett persze nagyon is gyakorlati, üzleti hasznot hoz nem csak Soros Györgynek, de a világ egyenlőtlenségeit, a munkaerő valós önérvényesítő képességének hiányát remekül kihasználni képes nagyvállalatoknak is. Ez nem kapitalizmuskritika, épp ellenkezőleg: a profit által motivált, versengő, az erőforrásokhoz csak korlátozottan jutó kis- és középvállalatok folyamatos alkalmazkodási kényszere és az ezt biztosító kapitalizmus nagyon is pozitív, prosperitást és jólétet hozó gazdasági berendezkedés.

A nagyvállalatok szeretnek melldöngetve beszélni diverzitásról, szociális érzékenységről, de ezt nagyon is tudatosan, érdekeiknek alárendelve teszik. Valós erő, érdekérvényesítő képesség nincs a munkavállalóknál… de van pingpongasztal és vannak érzékenyítő tréningek. Mert a különböző kisebbségeket nagyon kell szeretni; ez is egy (hamisan) csillogó újbaloldali elv, valójában azonban egy jó nagy átverés.

A társadalom sok-sok kisebbségre, mikroidentitásra osztása garancia ugyanis arra, hogy sose legyen meg a kellő méretű kritikus tömeg, amely összeáll és képes szembeszállni a nagyvállalatok akaratával. Ennek a fajta kritikus tömegnek, a globalista üzleti „nyomulással” szembeni érdekérvényesítésnek legkézenfekvőbb, és egyben utolsó lehetséges védvonala a nemzetállam.

A globalizáció apostolai nem véletlenül igyekeznek mindenáron ellehetetleníteni ezeket, erőltetve az Európai Egyesült Államok gondolatát. Szemben a teljesen egészséges, hasznos és kívánatos, a nemzeti szuverenitást megőrző, óvatos európai integrációval. Felemelni igyekeznek olyan eladhatónak vélt figurákat, mint Emmanuel Macron vagy Fekete-Győr András, akinek épp „Az Év Európai Embere” díjat készül adni az Euronews, Európa legnagyobb hírportálja. Herr Gott… Pedig valójában épp Európát, ez EU-t degradálják, amikor politikai célokból, demonstratív jelleggel díjaznak különböző niemandokat, így próbálva erősíteni a globalisták pozícióit Magyarországon is. Ráadásul a globalizációkritikus nemzetközi és hazai új-baloldalnak, beleértve az LMP-t és szimpatizánsait, Orbán Viktorral valójában szövetkezni kellene ahelyett, hogy a globalizáció hazai kiszolgálóival, Gyurcsányékkal szövetkezik ellene. Schiffer András is kiválóan megmondta, hogy a gátlástalan nagyvállalatok korlátozására a nemzetállam az egyetlen esély.

Ez a kitekintés azért volt fontos, hogy lássuk a mai globalista baloldal erejét és törekvéseit. Persze a teljesség igénye nélkül, hiszen a genderizmus, a szólásszabadság korlátozása, a politikai korrektség, a kultúrák közti különbségek folyamatos relativizálása mind-mind olyan jelenségek, amelyek lopakodva, a hétköznapi emberek számára sokszor nem láthatóan vagy őket is kondicionálva, átverve a progresszív-liberális érdekek előmozdítását szolgálva folyamatosan ássak alá a társadalmakat, azok természetes védekezőképességét.

Kellenek erős emberek, akik szembe tudnak szállni vele. Mint Donald Trump vagy Orbán Viktor. A fasizmussal Winston Churchill szállt szembe, a kommunizmussal Ronald Reagan. Kaptak is hideget-meleget a „progresszívektől” mindketten. Trumpot és Orbánt sem véletlenül támadják folyamatosan. Mert valódi, kemény ellenfelei a militáns nemzetközi progresszív baloldalnak, nem úgy mint a megvásárolt, erőtlen, sótlan John McCain, Jean-Claude Juncker, stb.) vagy simán csak erőtlen, sótlan (Jeb Bush, Bod Péter Ákos, stb.), begombolt nyakú „igazikonzervatívok”.

No de nem csak jóságosnak szeretünk látszani, hanem ha belelovalltuk magunkat valamibe, nagyon nehéz belátni a hibát, a tévedésünket. Ilyen az emberi természet. Ezért, hogy a rögeszménk és a valóság közötti egyre nyilvánvalóbb ellentmondás, az ún. kognitív disszonancia kényelmetlen érzésétől megszabaduljunk, még jobban toljuk a hibás gondolatot. Saját agyunk, saját énképünk védelmében.

Pedig az egyik legnagyobb emberi tulajdonság a tévedés belátása. Sohasem késő, de mindig nehéz. Ám minél később történik, annál fájdalmasabb, és annál több kárt okoz odáig. A világot érteni nem mindenkitől elvárható, ez teljesen rendben van. De ettől még nem feltétlenül kell újabb és újabb önellentmondásokba keveredni, ostobaságokat beszélni, végtelen exhibicionizmustól hajtva. Például Lukácsi Katalin számos megnyilvánulása közül talán az egyik leggázosabb, amikor azt mondja, „ha bárhol egy kiábrándult konzi képes lesz átszavazni a NER-szűkítéséért egy DK-s jelöltre, ő lesz a választás erkölcsi győztese”, vagyis tényleg semmiség jobboldaliként leszavazni Gyurcsányékra. Az ész megáll.

A dolog persze sajnos nem ilyen vicces:

a minden racionalitást felülíró gyűlölet, az orbanofóbia által hajtva. Oké, bukjon a váli-völgyi Taschenhitler… de ki jöjjön másnap? Vajon kit szeretnének miniszterelnöknek?

A korábban zsidózó, manapság a Spinoza-házban kóserpecsétért kuncsorgó Vona Gábort? A még nála is jellemtelenebb szélkakast, a „még egy polcot sem vagyok képes összerakni” Karácsony Gergelyt? Aki akkora politikai amatőr, hogy a minap kijelentette: nem esküdne fel az Alkotmányra? Az egzaltált, amúgy persze nagyon kedves Szél Bernadettet? Esetleg valami ismeretlen, politikai felhatalmazás nélküli technokratát? Hallottam olyan fantazmagóriákat, hogy milyen jó lenne – a mai politikai világban nagyjából reggelire megehető – Bod Péter Ákos, vagy a – teljes mértékben politikai tapasztalatok nélküli, a városi Ki Mit Tud?-ot megnyerő, és ettől önmagát már Grammy-díjas énekesnek képzelő – Márki-Zay Péter… Jesszus…

De vajon Gyurcsány melyiküket hagyná egy percig is érvényesülni, ha ne adj’ Isten győzne a horrorkoalíció? Ez nem egy társasjáték, ahol a végén felállunk és visszamegyünk a való életbe. Ez a való élet. Ellenzéki oldalon a viszki ellenére is Gyurcsány még mindig az egyetlen igazi potentát. De se alkalmatlanok, se önmagukat elhitt idióták, se más szétesett figurák kezébe ne adjuk már az országot…

Hiába volt a rendszerváltás óta már többször is jobboldali kormány,

Az Antall-kormány kudarcának fő oka is az volt, hogy a formális politikai hatalmat sikerült ugyan valamilyen isteni csoda folytán megszerezni (ha akár csak egy héttel korábban vagy később lettek volna a választások, nagy valószínűséggel az SZDSZ győz), de a gazdasági hatalom teljesen a posztkommunistáké maradt. Ahogy a tömegek manipulálásának legfőbb eszköze, a média is. Ha kirúgtak egy kommunista, korrupt, alkalmatlan állami vezetőt, azonnal összezárt mellette a teljes balos elit, és nagyüzemben ment a demokráciaféltés, a hiszti a fasizmusról, keresztény kurzusról, barna esőről... A kormány igazi béna kacsa volt. Még az állami erőszakszervezeteket sem tudta irányítani: a rendőrfőnök kerek perec megmondta felettesének, Horváth Balázs belügyminiszternek, hogy felejtsen el bármilyen parancsot a taxisblokád esetleges feloszlatására. (Soha szó nem volt tömegbe lövetésről, ahogy azt a balliberális média terjesztette, de az arányos, a közrendet visszaállító törvényes fellépésre sem volt így semmi esély.)

Amikor az akkori kormány tagjai a balliberális oldal aljasságait, a médiában őket érő igaztalanságokat elszenvedő egykori politikusok képesek ma odaállni az országot és személy szerint őket is rendre ellehetetlenítők mellé, akkor egy picit tényleg megáll az ember esze. A hiúság, a sértettség sajnos ennyire nagy úr. (A jelenséget részletesen elemeztem a Magyar Idők online-on nemrég megjelent írásomban).

A rendszerváltozás óta tartó, a nemzetközi baloldal által anyagilag (Soros György és szervezetei) is vastagon támogatott hegemónia az elmúlt nyolc évben azonban végre valóban repedezik. A politika pénzzel működik. Ezt is kiválóan felismerte Orbán Viktor, amikor belekezdett a baloldal gazdasági, kulturális, és média-fölényét biztosító források folyamatos apasztásába, és a jobboldal gazdasági hátterének szisztematikus felépítésébe. Ha a puszta személyes gazdagodás érdekelné a Fidesz politikusait, mi sem lett volna egyszerűbb, mint négy évig lopni egy csomót, megbeszélni az ellenzékkel a szabad elvonulást, amire bőven voltak példák korábban, majd eltűnni. (Ki emlékszik már Schamschula Györgyre…)

Orbán Viktor ezzel szemben a baloldal több évtizedes struktúráit roppantja meg fundamentálisan. Egyre nagyobb sikerrel, ráadásul itthon és külföldön is. Lehet, hogy eközben előfordulnak olyan jelenségek, olyan részfolyamatok, amelyeket szívesen elkerülnénk. Ezekkel szemben meg is kell szólalni. Lehet, hogy nem szimpatikus egy-egy szereplő hirtelen gazdagodása – ezek azonban marginális jelentőségűek ahhoz képest, ha civilizációnk és belső rendünk megőrzése a cél. De ahhoz képest is, ha újra a baloldal által mindig is alkalmazott, a rövid távú szavazatszerzésről és a lakosság folyamatos elszegényítéséről szóló húzdmeg-ereszdmeg politikához térnénk vissza.

Piti ügyeket központi kérdéssé tenni, például a Fidesz-kormány állítólagos nő-ellenes politikája (ez egy totális baromság) miatt nem foglalkozni a valódi problémákkal; vélt vagy valós korrupciós ügyek állandó felemlegetésével, a baloldal tematizálásának tökéletesen felülve homokba dugni a fejünket a hazánk és Európa jövőjét valóban fenyegető végzetes veszélyek elől: ezek az önigazolás klasszikus esetei. És persze

És ha már mantrázás és önigazolás: Paks 2 és az orosz befolyás, illetve az ebbe való kapaszkodás… Itt is érdemes megnézni a valóságot, csak néhány rövid adalék: 1. Gyurcsányék eladták a MOL jelentős részét az oroszoknak. Orbánék visszavették a magyar államnak. A MOL-nak részesedése van az INA-ban. Ezért volt értékes az oroszoknak: kijutás Trieszt felé és az egész Adriára. Hopp, ezt miattunk bukták... 2. Orbán a napokban aláírta az orosz kém meggyilkolását elítélő, kifejezetten orosz- és Putyin-ellenes, közös EU-kormányfői határozatot.

A végtelenségig lehetne sorolni, hogyan hagyják egyébként gondolkodni nagyon is képes emberek magukat megvezetni, önsorsrontó döntéseket hozni és makacsul kitartani ezek mellett. Pedig óriási a lehetőségünk, hogy helyreállítsuk a világ egyensúlyát, a normalitást. Ahol az emberek természetes közegei, a családok, a nemzetek fontosak, de egy jól együttműködő, közös Európában.

Az elmúlt években végre valóban elkezdődött egy új, jobboldali korszak. Folytatódik-e, vagy a rendszerváltás után harmadszor is visszajön az országot már többször tönkrevágó posztkommunista baloldal, immáron karöltve a genderőrült, migránssimogató, liberálfasiszta új-baloldallal... ez a tét. És ha végleg megroppannak a struktúrák, ráadásul a nemzetközi Soros-hálózat is meggyengül, az újabb négy évben tényleg létrejöhet egy tisztességes, sem a posztkommunistákhoz, sem a globalista liberális/libertinus neofasisztákhoz nem kötődő, valóban szociáldemokrata gondolkodású, nemzeti elkötelezettségű baloldali ellenzék, amely akár választást is nyerhet, anélkül, hogy ez megint visszavetné és/vagy a nemzetközi nagyvállalati érdekek karmai közé dobná Magyarországot.

Szóval

Viszont pontosítanom kell, megkövetve mindazokat, akik bevallottan SZDSZ-szavazók voltak 1990-ben, de rájöttek a hibára, arra, hogy át lettek verve, és ma már a Fidesz mellett állnak. Igenis étezik olyan, hogy valaki belássa a tévedéseit. Nem csak megkövetem őket, hanem kifejezetten elismerésemet fejezem ki. Ez valóban az emberi nagyság egyik jele. Józanul gondolkodni, a valóságot látni, utópiák helyett realistának lenni pedig a másik.

De nem is kell patetikusan emberi nagyságról beszélni. Elég ha pusztán jó, felelős döntéseket hozunk, személyes sérelmektől mentesen, de személyes érdekünkben is.

Én a magam részéről szeretném, hogy folytatódjon a gazdaság erősödése, a bérek emelkedése (aminek ütemében jelenleg világelsők vagyunk!), a lakosság és az ország talpra állása; újabb felelőtlen osztogatások, IMF hitelek, majd pedig megszorító csomagok helyett. És nehogy már a határon túli magyarokkal szemben gyűlöletet keltő baloldal akarja megmondani, hogy kik a „jó jobboldaliak”! A hagyományokra építkező, de a saját magát gúzsba kötő dogmáitól megszabadult, korszerű, megújult jobboldal előtt óriási esély áll, amit nem szabad elrontanunk. Így menjünk neki április 8-ának.