Veszteségeink

„A demokratikus ellenzék pártjai pedig egész egyszerűen megspórolták magunknak a szembenézést az elkövetett hibákkal. És teljesen mindegy, hogy egy párt a rendszerváltás óta velünk van, vagy egészen friss belépő – olyan megújulást, ami a társadalom számára is élhető alternatívának tűnik, és amely képes a politikába már belefásult tömegeket felrázni (most is volt két és félmillió választópolgár, aki voksolni sem ment el), és elhitetni velük, hogy a politizálás közügy, nem tudtak felmutatni. Igaz, ebben benne van az is, hogy maguk a pártpolitikusok is foggal-körömmel ragaszkodnak ehhez a pozíciójukhoz, a belső érdekek mentén történő politizálás pedig jól láthatóan a megújulás gátja volt – ezt, a bizonytalanságot és a folyamatos irányváltásokat pedig a választók nem nagyon viselték jól.

Gyakorlatilag tehát nem vagyunk előrébb semmivel, mint ahol az elmúlt években toporogtunk – csak sajnos az a helyzet, hogy a kormány viszont nem tétlenkedett eközben, és törvényei, médiafölénye és tanulékonysága révén olyanná formálta körülöttünk Magyarországot, hogy most éppen sokkal nehezebb lenne kibillenteni a hatalmából, mint korábban bármikor.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy még meg sem alakult az új kormány, de máris elkönyvelhettünk néhány fájó veszteséget, valóban nehéz optimistának lenni.

Az elmúlt két hétben egyetlen dolgot könnyeztem meg – azt a pillanatot, amikor Papp Réka Kinga a Feles utolsó adásában felhajtja az utolsó felest.”