Miért is baj az idegenkedés az idegenektől?

„A félelem kultúrája mögött” – ezzel a címmel jelent meg a balos Friedrich Ebert Stiftung és a European Social Survey legújabb kutatása, amelynek eredményei össze is foglaltuk. A felmérés arról szól, hogy Európa 21 országában mennyire félnek a bevándorlóktól az emberek.

A részleteket összefoglaltuk cikkünkben, ám a kutatás kiindulópontja, előfeltevései is megérnének egy elemzést.

Elég csak egy pillantást vetni a kutatás címére vagy erre a mondatra: „A szociálpszichológia azt állítja, hogy a xenofóbia fő forrása a »másiktól« való azon félelem, amely a személyes tapasztalat és a másikról való tudás hiányából fakad.” Két mondattal később persze olvasható egy megengedő megállapítás is: „a bevándorlókkal kapcsolatos attitűdök persze természetesen származhatnak a bevándorlónépességgel kapcsolatos való tapasztalatokból is”.

Persze gyorsan megjegyzik, hogy utóbbi megjegyzés csak elméleti lehetőség marad, merthogy épp azok az országok a legtoleránsabbak, amelyekben a legnagyobb a bevándorlók aránya a népességben; és azok a legelutasítóbbak, amelyekben alig vannak bevándorlók (például hazánk és Csehország). A kivétel Ausztria, ami valahogy kilóg a toleranciatrendekből. 

Viszont. A hagyományosan bal felé hajló társadalomtudósok imádják méricskélni a rasszizmust, és a magas szintű rasszizmust (mint a mostani kutatás is) egy ország fejletlenségével, szegénységével, a társadalmi bizalom hiányával, a magas korrupcióval és a nagy társadalmi különbségekkel szeretik magyarázni. 

Egy biztos: a felvilágosult, balos társadalomtudósok szerint a „másmilyentől való félelem” (fear of other, fear of otherness) nem normális állapot, vagyis megmagyarázandó és orvosolható, gyógyítható. Nem szoktak ilyen erősen fogalmazni, mert udvarias tudósok, de mélyen belül úgy gondolják, hogy a másmilyen másik elutasítása: patológia. 

Az a kérdés már nem vetődik fel oly nagy bátorsággal, hogy

Az pláne nem kerül fel bennük, hogy a bevándorlóktól való félelem és a bevándorlás elutasítása a normális mentális állapot, a minden további nélküli tolerancia és határok nélküli elfogadás pedig esetleg az önbecsülés zavaraira utalhat, ami szélsőséges esetben egészen a személyiség (magasabb szinten a társadalom organikus személyiségének) széteséséig, az önfeladásig fajulhat. Hol vannak ilyenkor az önbecsülésről szóló vég nélküli szónoklatok?

Csak azért írom ezt, mert az előítélet valójában gyakran utóítélet. Vagy: a bevándorlókkal nem rendelkező közép-európai országok nem feltétlenül az ismeretlentől félnek, hanem mondjuk látják, mi történt nyugati szomszédaiknál az előző évtizedekben ezen a téren, és nem szeretnék megismételni. Nagyon is ismerik, amit nem akarnak. Épp azért utasítják el. 

Mert például senki sem fél a bevándorlóktól, ha azok nem bevándorlók, hanem vagy turisták itt, vagy mi vagyunk turisták az ő országukban – ilyenkor a másiktól való félelem helyett az egzotikus iránti kíváncsiság dominál bennünk.

Senkinek nem kell félnie azoktól a bevándorlóktól sem, akik egy adott ország törvényei szerint érkeztek, tartózkodnak vagy telepedtek le egy adott helyen, és tisztességes munkát végeznek, betagozódva egy működő társadalomba, melósoktól az orvosokig és programozókig.

Ha veszélyezteti az életmódunkat, a biztonságérzetünket, akkor nem kérünk belőle; ha viszont nem ez a helyzet, akkor az általunk elfogadott keretek szerint jöhet, élhet és dolgozhat velünk együtt, közöttünk, örömmel látjuk. A legjobb persze mindenkinek az lenne, ha szülőföldjén tudna teljes mértékben boldogulni, kiteljesedni Afganisztántól Eritreáig, Moldovától Portugáliáig.