Tragédia egy felvonásban

„Igazság szerint beszélhetnék arról, hogy Vona Gábor ismételten bebizonyította legutóbbi igen hosszúra sikeredett kirohanását követően azt, mennyire nincs meg benne a vezetői képesség, de erről már ejtettünk szót az oldalon és őszintén szólva ezt csak a vak nem látja. Ebben a cikkben egy sokkal komolyabb és fontosabb szerepről esik szó, egy olyan szerepről, amit én a nemzet lelkiismeretének fogok hívni.
 
Ahogyan fentebb említettem a radikális pártoknak, normális esetben, nem a kormányzó szerep jut. Nekik ugyanis megadatott az a szabadság, melynek segítségével sokkal hangosabban, erőteljesebben fel tudják hívni a figyelmet egyes problémákra. Ha úgy tetszik ez az egyik leghálásabb ellenzéki szerep, hiszen meg tudják azt tenni, amire egy kormányzópárt csak nagyon óvatosan képes. A Jobbiknak lehetett volna egy ilyen szerepe, ha a MIÉP útján választotta volna, és ha tényleg nemzeti érzelmű, a nemzet sorsát nem politikai haszonszerzésre felhasználó vezetői lennének, élükön egy politikai óvodással.
 
Megtehették volna azt, hogy elfogadják a nekik szánt szerepet, kijelölnek tényleg fajsúlyos és fontos témákat, amikkel tematizálni tudták volna a kormányzópártot. Ez egyáltalán nem egy behódoló szerep, sőt ez az egyik legerőteljesebb szerep, amit egy ilyen típusú párt elképzelhet magának. Őszintén megmondom, hogy szükség is lett volna egy ilyen hangra, mert a jelenlegi ellenzéki állapotok egyszerűen nem feltételezik azt, hogy kap a kormányzat egy fékező és rá nézve veszélyes szereplőt maga mellé. Az elhasználódott baloldal erre már nem képes és nem is hinném, hogy valaha az lesz, viszont az új pártok se tudtak felnőni a feladathoz. Az LMP akkor veszítette el a józanságát, amikor Schiffer Andrást kitúrta Szél Bernadett, a Jobbik pedig akkor esett szét és vált hiteltelenné, amikor a vezetője, Vona Gábor úgy döntött, hogy mindent, amit eddig képviseltek kidob a kukába és lefekszik a pénznek.”