Apaforradalomra várva: nem csak női munka a gyereknevelés

„– Az apakép, apaszerep nem volt mindig ugyanolyan. Ne menjünk vissza épp az őskorig, de milyen változásokon ment ez át mondjuk a modern korban?

– Sztereotípiákkal terhelt ez az apatéma, ugyanúgy, mint a férfi-nő téma. Az apaság történelmi szerepével kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy az apák a 20. század, a modern kor elejéig sokkal inkább benne voltak a családban, mint ma. Ezt mutatják a kutatások, különösen a legfrissebbek. Dokumentumok, visszaemlékezések, történelmi adatok bizonyítják. A családok egykor autonóm egységek voltak, általában saját gazdálkodásból éltek, ezért együtt voltak. Az a fajta gyereknevelés, amit ma annak tartunk, nem létezett. Mint ahogy kamaszkor sem. Apa, anya és nagyon sok egyéb szereplő ott volt a gyerek mellett. Az apa nem esett ki a család életéből, és tulajdonképpen észrevétlenül – ahogy a pszichológia hívja, rejtett tantervként – adta át a nevelést, az értékeket a gyerekeknek. A fiúknak, de a lányoknak is. Az a mai képünk, miszerint az apa az egy szűkszavú bácsi, egy szigorú páter volt, aki távolról szerette, támogatta a családját, ha szükség volt rá, szóltak neki, s akkor megfegyelmezte és embert csinált a gyerekéből, valószínűleg nem létezett. Ez valami romantikus vagy hollywoodi elképzelés lehet. Amit viszont biztosan tudunk, hogy a 20. század elejétől az apák kikerültek a családokból, ami ma megszokott, akkor alakult ki. Ahogy a szakirodalom fogalmaz: a családban levő apából a családért levő apa lett. A jó apa ma ugye az, aki elmegy, megtermeli a pénzt, egzisztenciát teremt a családjának. Általában távolra megy dolgozni, nem tölt időt a családjával. Ugyanebben az időben kialakult a háztartásbeli háziasszony kultusza: a jó feleség, a jó anya megteremti a családi fészket, a hátteret, biztosít és úgymond ő neveli a gyerekeket.

– Tehát az, hogy az asszony otthon ül, mos, főz, takarít és cseréli a pelenkát, nem egy ősidőből származó, konzervatív családminta, hanem épp ellenkezőleg.

– Pontosan. Ez egy modern probléma. Ha azt mondjuk, hogy klasszikus család, az azt jelenti, hogy az apa, anya ott van a családban. Pszichológiai értelemben a működő családban nem váltak külön ezek a szerepek.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a mai magyar gyerekek legnagyobb problémája az apátlanság. Hogy érti ezt?

– Fejünkben – még az iskolázott emberek esetében is – egy anya-gyerek centrikus családmodell él. Azt szoktam mondani, hogy maga a pszichológia is egy apátlan tudomány. A szakma legnagyobb, a családdal foglalkozó nevei meg sem említik az apákat a műveikben. A pszichológia is felelős – mondom ezt pszichológusként –, hogy ma úgy gondolkodunk, hogy egy gyermeknek elsősorban anyára van szüksége, ha ott van az apa, az jó dolog, de csak mint egy bónusz. Pedig ez egy marhaság. Amikor adott az a szerencsés helyzet, hogy fizikai értelemben ott van az apa, nem valahol máshol dolgozik, a szülők nem váltak el, akkor is úgy gondolkodnak férfiak, nők, nagyszülők, rokonok, hogy azért a családdal, gyerekkel kapcsolatos, az mégiscsak az anya dolga. A modern kutatások viszont azt mutatják, hogy pszichológiai értelemben egy gyermeknek legalább annyira szüksége van egy édesapára, mint egy édesanyára. Sőt: a modern biológiai kutatások egymás után döntik meg azt a hamis elképzelést, hogy amikor születik egy gyermek, az csak a nőben okoz biológiai elváltozást. Kimutatták, hogy a várandóság alatt az apában is hormonális változások történnek. A kisgyermekes apák agyszerkezete átalakul. Minden jel arra mutat, hogy az apából a biológia – vagy a Teremtő – ugyanúgy szülőt csinál, aki szó szerint minden idegszálával arra koncentrál, hogy neki gyereke született.”