Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Az ellenzéknek programja van, a habonyizált jobboldalnak pedig médiastratégiája.
Nagyon más percepciót jelent az, ha egy baloldali betelefonálós műsorban kézen és féken tartott tartalmakat kommentál a hallgató (bár vékony itt is a jég, a tájékozódás pluralitása hagyhat gondolati nyomokat, mankókat), de egy nagy elérésű, heterogén olvasóközönségre – még ha az adott oldal például vállaltan liberális is – gyakorolt hatás nem elhanyagolható. Innen nézve főleg »szép«, amikor maga az ellenzéki politikusi megszólalások erősítenek rá arra a diskurzusra, amelynek valóságtartalma eleve kérdéses – legalábbis, mint akik először szerepelnek a tévé dobozában, nem tudnak arról lefarolni. Holott erre készülni nem olyan nehéz – már ha lehet ebben a nyilvánosságszerkezetben bármi könnyű –, és kell is, mert a kampány felpörgésével ez várható (a Stop Sorosnak kommunikációs értelemben is vannak olyan elemei, amelyet beemelve nehéz lesz a földön maradni és elismerően nyilatkozni az érintett civil szervezeteknek is).
A kommunikációs káoszgenerálás a kormányzat fő ereje.
Teheti ezt, mert van erre felülete, és erősítheti ezt, mert a vele szemben kritikus nyilvánosság egy része – beleértve akár e sorok íróját is – akaratlanul is »szerzett médiumként« áll hozzá. S aztán így a nap végére, mindegy, hogy akkor most az az x-ezer befogadott menekült-e vagy sem, vagy hogy milyen uniós forrásból vannak elszállásolva, akárcsak az, hogy megszólal-e Soros György egy videóban vagy nem. A kormányzati technológusok számolnak a cáfolattal, éppen azért futtatnak több diskurzust ugyanazon téma kapcsán, töltik meg az ugyanarra vonatkozó ügyet és médiateret számos hasonló vagy eltérő megszólalással.
Miközben azonban mi a nézettséget és kattintást (Németh Szilárd-arckép kattintás-gyanús, főleg, ha még meg is szólal), addig ők a káoszt, a szerzett médiát, a közvetett médiatér-foglalást, és természetesen a támogatottságot nézik.
Így járul többek között mindez hozzá ahhoz, hogy 2,2-2,5 millió szavazóval kétharmad közelébe juthatnak, és hogy az a kép él bennünk, hogy az ellenzéknek nincsen programja.
Pedig van. A habonyizált jobboldalnak pedig médiastratégiája.