Vatikáni Kisjézust rabló feministák: a féltékeny istennő karácsonya

Idén, karácsony napján egy félmeztelen (saját bevallása szerint „szextremista”) nő rontott rá a vatikáni Szent Péter téren álló betlehemre, hogy elrabolja a Jézus-szobrot. Túlságosan is megszokottá vált az efféle kulturális terrorizmus az európai nagyvárosok életében, így a jelenség önmagában nem is lenne érdekes. A történetnek azonban mégis van egy különös vonása: a szoborra támadó aktivista futtában azt üvöltötte, hogy „Isten nő”. (Nem „halott”, nem „mi öltük meg”, hanem hogy a női nemhez tartozik.)

A kijelentés elsőre nevetségesen bárgyúnak tűnik. Hallatára ugyanolyan nehéz megőrizni a komolyságunkat, mint ha felidézzük a náci Deutsche Glaubensbewegung hittételét („Jézus egy germán mártír volt”), vagy ha a „Jézus magyar”, vagy az „Isten szerb” állításokkal találkozunk. Bár nehéz, mégis érdemes komolyan venni ezeket a kijelentéseket, mert arról árulkodnak, hogy a politika – sajátos módon – ma is vallási igényeket elégít ki.

A politikai vallásoknak megvan az a közös vonása, hogy bizonyos tényezőkben jelölik ki az emberi lét végső értelmét. A kommunizmushoz és a nácizmushoz hasonlóan a liberalizmus vadhajtásai és a feminizmus is relatív értékek (osztályok, népek, kultúrák, nemek) abszolutizálására törekednek.

A feminizmus szektás irányzatai a nőiséget tekintik a történelem végső értelmének. Teoretikusaik az emberiség kettészakításához olyan nyelvezetet használnak, amely a nők ellenségeiként azonosítja és eleve a gonosz princípiumával hozza összefüggésbe a férfiakat, hogy utóbb az „ellenség” dehumanizálásától se kelljen visszariadniuk. Tökéletesen igaza van azoknak, akik a feminizmus szélsőséges formáit emiatt a nácizmussal rokonítják, hiszen lássuk be, ez a gondolkodásmód kísértetiesen emlékeztet arra, amit a fogalomtörténeti megközelítés úttörője Reinhart Koselleck ír az ellenségképzésről: „Amióta az emberiség mint autonóm és végső instancia Isten helyére lépett, fölemelkedvén saját történelmének szubjektumává és objektumává, az ellenség a fogalmiság új területeire hatolt be.” A nemek összetartozásának tagadása és a feminista ellenségképzés nem véletlenül fejeződik ki az „Isten nő!” felkiáltásban (még ha elsőre puszta provokációnak tűnik is az akció).

A fogalmi elemek már rendelkezésre állnak ahhoz, hogy a nemek mentén lehessen újrahasznosítani a divatjamúlt osztályharcot (Már Engels alkalmazta a kizsákmányoló burzsoázia és kizsákmányolt proletariátus analógiáját a férfi és a nő viszonyára Az állam, a család és a magántulajdon eredete című művében). A két egymással szemben álló világ képzete az élet minden vonatkozására kiterjed: legyen szó a tudomány, a politika, a jog, az oktatás, a művészet vagy a szexualitás területéről. 

Az olyan szóösszetételek, mint a „nőjog”, „nőtörténet”, és „nőművészet”, szemantikai szerkezetüknél fogva a jog, a történelem és a művészet illetve azok alanyainak egyetemességét tagadják. Nem kívánom azt sugallni, hogy ezek a kifejezések egy tudatosan kidolgozott politikai szótár összefüggő elemei lennének, de jól rámutatnak a radikális feministák világképének alapvonásaira. A jog, történelem és művészet alanyai egyaránt az emberek – férfiak és nők. Az élet nem-specifikus területei elvben elkülöníthetőek ugyan, de valójában sosem emelkednek az emberi tényező fölé: a férfiaknak és a nőknek egy közös valóságban élnek, közös történelmük, joguk és művészetük van.

Az ókori görögök úgy tartották, hogy a férfiak és nők közötti vonzalom oka, hogy a nemek egy kétnemű lény, az androgün kettéválasztásával jöttek létre. A szexualitáson keresztül az elvesztett félisteni állapot vált számukra elérhetővé. A keresztény vallás is a pusztán emberi meghaladásának lehetőségét fedezi fel a két nem Isten szándéka szerinti egységében – belátva, hogy csakis együtt válhatnak a teremtés részesévé. Ezt és nem a nők másodrendűségét hivatott szimbolizálni az oldalborda bibliai szimbóluma, ami ellen a feministák ugyancsak tiltakoznak.

(Esetleg tovább vihetnénk a gondolatmenetet még abba az irányba, hogy pszichoanalitikusan mire következtethetnénk abból, hogy csecsemőszobrot rabol egy feminista, főleg ha a Kisjézus szobra az: látens anyai ösztön? A Szűzanya státusára való törekvés? Irigykedés a Szentcsaládra? De hagyjuk ezt a vonalat.)

Persze tudjuk, hogy elsősorban nem a szimbólumokkal állnak hadilábon, hanem a test eleven valóságával. Márpedig „az Ige testté lett, és közöttünk élt”. A karácsony ebből a szempontból végképp elvetendő a feminista világkép számára, hiszen – most már tényleg álljon meg a menet! – egy férfi születésnapjáról beszélünk!

A Magna Mater kezd féltékeny lenni.