„Tiszteljük őseink önvédelmi erőfeszítéseit és megköveteljük a tiszteletet mindenkitől. Attól is, aki számosabb, gazdagabb, befolyásosabb, hatalmasabb nálunk. Az aljasságot soha senkitől ne tűrjük. Szerencsénkre nem magunkra kell hivatkozni: az őseink kikövetelik a magyarság helyét minden megmérettetésben. Az Ómagyar Mária-siralom lejegyzője éppúgy, mint szabad költőink, íróink, tudósaink, politikusaink, mesterembereink és szellemi vagy kétkezi munkában az életet tovább lendítő jó embereink is.
Ha szabadok maradhatunk, eldönthetjük, hogyan, s miként legyen. A szabadságnak ezer és száz szintje van. Mindenki tudja, aki már volt szabad. És közülünk egyszer, már biztosan mindenki volt szabad. Ha nem is élt még akkor, 1956-ban, bizonyosan. Ha csalódott is, ha másként is gondolta, 1989-ben is. Szabadok igazán akkor lehetünk, ha ismerjük az őseink szabadságát. A meg soha nem törő szabadságot. Ha szabadok maradhatunk – úgy, hogy ne kelljen titkolni, ne bujdosók legyünk saját hazánkban –, választhatunk világnézetet, hitet, belső erkölcsi parancsolatot. A legszabadabb két pillanattal az életünkben úgyse vetélkedhetünk, születésünkkel és halálunkkal. De közben van az élet, s azért felelősséggel tartozunk.
A szabadságért folytatott harc majdnem szabadságharc. A szabadságharchoz nem feltétlenül kellenek véres csataterek, halottak, bitófák és sortüzek. A szabadságért folytatott harc maga a megmaradás. Személyünkben nem maradhatunk meg örökké – kiszabott utunkat járjuk –, de tetteinkkel szolgálhatjuk a nemzet megmaradását. A legszabadabb ember, aki aranyos levelet illeszt egy terebélyes családfához, amely soha nem szárad ki. Szabad, akinek nemes célja van, küldetése, látja a jövőt, tesz és cselekszik. Gyógyít, épít, felfedez, házat épít, gabonát, zöldséget, gyümölcsöt termel, tanít, hitet ad és megnyugtat. Eldugtuk az önvédelmet 1956. november 4-én este is. Ezért most is megvan. Szabad, aki szeret, forró kézzel megsimogat, megvéd, és nem megy el soha, ha e Földet el is kell hagynia, akkor sem.”