Kataton kampány

„Különös belegondolni: lassan felnő, öntudatra ébred egy korosztály, amely nem látott vérbeli politikai vitát. Olyat, amely egy választási küzdelem főszereplői között zajlik, amelynek az ország sorsát befolyásoló tétje van, s amelyet közösen elfogadott párbajkódex szerint vívnak. 2006-ban volt ilyen utoljára, és jelen állás szerint a jövő tavaszi választás előtt sem számíthatunk hasonlóra. Vona Gábor és Botka László vitája sem pótolta volna a fentebb körülírt szópárbajt. Ismert okból az utolsó pillanatban ezt a meccset is törölték.

Az azóta megtépázott balliberális tábor nyilván nosztalgiával gondol vissza 2006-ra, amikor a kampány finisében csapott össze Gyurcsány Ferenc kihívójával, Orbán Viktorral. Pedig nincs ok a büszkeségre: a kisvártatva karakteröngyilkosságot – a választási ígéretekkel ellentétes kormányzás, őszödi beszéddel súlyosbítva – elkövető volt miniszterelnök partnere és az ország arcába hazudva nyerte meg azt a vitát és azt a választást. Meglett a böjtje, nem kis részben azért, mert volt erős ellenzék és kormánytól független sajtó, hogy leleplezze a hazugságokat, napirenden tartsa a témát. Az a vita aztán magyarázattal szolgált a Fidesznek arra, hogy miért kerüli vezetője azóta a hasonló szituációkat.

Arra az ellenzéki kritikára, hogy a miniszterelnök úgymond gyáván menekül a szembesítés elől, rendre az a válasz, hogy a parlamentben időről időre megvív az ellenzéki szónokokkal. Csakhogy ez nem kegy, hanem kötelezettség, és semmiképpen sem váltja ki a pártok és jelöltek versengésére épülő demokráciákban szokásos, a kampányok csúcspontját jelentő televíziós vitát. A parlamentben Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc módszerét követi, kihasználva a házszabály merev, a valódi vitát korlátozó, a brit gyakorlattól gyökeresen eltérő rendelkezéseit. Ezek kifejezetten kedveznek a mindenkori miniszterelnöknek, aki a napirend előtti viták során viszonválaszában már úgy triumfálhat, keménykedhet, gúnyolódhat ellenzéki riválisai kárára, hogy azoknak nincs lehetőségük helyben reagálni.”