Igen, menj!

„A Thököly útra érve merte megmondani Irénnek, hogy nem megy most haza. Kicsit fél, hogy az indulatai elszabadulnak. Nem akar találkozni az ávóssal meg a házmesterrel. Inkább beáll a felkelők közé. Az egy hadsereg, ott van fegyelem. Ismer is pár srácot a Baross tériek közül. Ott majd hasznát vehetik a katonai kiképzésének is. Harcolni fog, de még jobb lenne, ha harc nélkül is el lehetne érni, hogy a ruszkik hazamenjenek. Utána már majd rajtunk múlik – ilyeneket mondott –, és csillogott a szeme. Irén megrémült. Csak most rémült meg igazán. A sárban, vérben fekve nem gondolt arra, hogy már ott mocorog benne az új élet. Csak az Életet féltette. De most összerezzent. Volt ideje gondolkodni. Érezte, hogy ezt fogja hallani. És, hogy nem ellenkezhet. Most nem. Ez az egyetlen pillanat a történelemben, amikor nem lehet nemet mondani. Ez olyan. Szabadságért szebb ezeréves akarással és jobban megedzett pengeéllel még nép nem lázadt. De érezte azt is, hogy a penge bizony kicsorbulhat, az akarás kevés is lehet, és ő itt marad a gyermekével, mint a tatárdúlás utáni elődje a zempléni hegyek vizes barlangjában. Mindent átérzett egyetlen pillanat alatt: dicsőséget és bukást. Százszor hiába menekülést a sors elől.

A szabadságot viszont nem lehetett »abbahagyni«. Mert a sárban fekve, véresen, a gyilkos sortűz poklában már szabadok voltak. A szabadságot eltiporni és kivívni sem lehet, a szabadság épp olyan érték, mint a napsütés, a szerelem és a hit. Bensőséges érzés. A szabadság szerény jókedv, de a szabad ember nem kis terhet hord. Övé a felelősség. Így hát csak ennyit mondott szája szélén egy kis mosollyal:

– Igen, menj! – s többé sohasem látta szerelmét.”