„Történelmi tény, hogy a Monarchia többi nemzetisége által a dualizmus öt évtizede alatt kedvezményezettnek vélt és ezért irigyelt magyarság a Monarchia szétesésekor a legerőtlenebbnek bizonyult. Fontos történészi feladat annak feltárása, hogy ennek az erőtlenségnek mi volt a kiváltója?
Ezt a kérdést most a levegőben hagyva tegyünk fel néhány másik, aktuálisabb kérdést! Vajon a Monarchia mint a szuverenitás megosztásán alapuló soknemzetiségű államalakulat szétesésében nem játszott-e szerepet a bécsi birodalmi központ multikulturális gyökérzetű, de nemzetietlen bürokrata, katonai és gazdasági elitjének racionalista gőgje, központosító dühe és az érzelmektől fűtött nemzeti törekvések iránti teljes értetlensége és érzéketlensége? Vajon csak a politikai elfogultság láttatja velünk az analógiát a valahai bécsi udvar és az egyre inkább birodalmi ambíciókat és allűröket mutató brüsszeli bürokrácia viselkedése között? Akik a XXI. században lebecsülik az emberek identitásukhoz, s ezen keresztül meghatározott közösségeikhez való ragaszkodásának erejét, vagy éppen ettől az erőtől tartva meg akarják fosztani a ma Európájának emberét az identitásától, vajon látják-e ennek a törekvésnek minden lehetséges negatív következményét?
Az előbbiekkel összefüggő s hasonlóan fontos kérdés az is, hogy miként viszonyul a gazdasági és társadalmi modernizáció a nemzeti identitáshoz. A kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchia egy nagy közép-európai modernizációs kísérlet is volt, miként korunk legnagyobb európai modernizációs kísérlete az Európai Unió.
Magyarország számára a kiegyezés az európai átlag fölötti, tartós nemzeti össztermék-növekedést hozott; az analfabetizmus az 1869-es 65 százalékos szintről 1910-re 33 százalékra csökkent; Budapest növekedési üteme a korszakban csak Berlinéhez hasonlítható Európában, de nemcsak Magyarország fővárosában, hanem országszerte korábban soha nem tapasztalt gyors gazdasági fejlődés zajlott, amelynek épített öröksége a mai napig meghatározza a Kárpát-medencei települések arculatát.