„A Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság (PiS) a magyar példát követve megy neki az alkotmánybíróságnak és alakítja át a médiaviszonyokat. Ha homok kerül a gépezetbe, akkor visszafelé, Donald Tuskra és a lengyel érdekek ellenében külföldről ármánykodó brüsszeli bürokratákra, Angela Merkelre, Vlagyimir Putyinra és Soros Györgyre mutogat. A rendszert ugyanúgy Kaczynski formálta és mozgatta, mint Orbán Viktor, és a PiS vezérének köpönyegéből elővarázsolt államfő éppúgy minden zokszó nélkül aláírta eddig a törvényeket, mint Áder János. Andrzej Duda azonban egyszer csak megvétózta az igazságügyi reform két törvényét, és ez a lépés azonnal rávilágított: a lengyel és magyar fejlődés között mégsem olyan tökéletes a párhuzam, mint azt sokan gondolják.
Hogy még világosabb legyen a különbség, játsszunk el a gondolattal, hogy Áder János megvétózza a kormány legfontosabb célkitűzéseinek megvalósítását célzó törvényeket. Orbán Viktor megüzeni neki, egy órája van meggondolnia magát, mire Áder a televízióban dörgedelmes beszédet intéz a nemzethez, és bejelenti, hogy saját tervezetet dolgoz ki. Egyúttal a kormány szemére hányja, hogy vele nem egyeztettek. A történtek megrendítik a koalíciót, az elemzők az államfő körül formálódó új jobbközép erő létrejöttét vizionálják, egyébként pedig a korábban a Fidesszel egyszer már szakító, majd mégis választási szövetségre lépő Semjén Zsolttól függ a hatalom sorsa. Ugye nem tűnik túlságosan életszerűnek?
Nem úgy Lengyelországban, ahol muszáj számolni az ellenzékkel, valamint a néhány százalékos tábort reálisan maga mögött tudó két koalíciós partnerrel is. Kaczynski minden erőfeszítése ellenére sem épülhetett ki a magyarhoz hasonló centrális erőtér, a közvetlenül választott államfőnek pedig olyan jogköre van, amelyről a Sándor-palota lakói nem is álmodhatnak. Ha az elnök ezzel élni akar, mint most Duda, akkor igencsak meg tudja izzasztani a kormányt.”