Vígeposz Budapesten

„Harmadik típusú szőrös disznóparéjok meg eközben fütyülőt vettek a szájukba, odaálltak egy kapuhoz, és fújták a fütyülőt, ahogy csak egy szőrös disznóparéj fejletlenke, csenevészke tüdejéből kitellik, aztán kiderült, hogy ameddig ők fújták a fütyülőt, az ellen, a rém, a szörnyűséges diktátor egy teljesen másik kapun át már régen behatolt az épületbe, és éppen vidáman parolázott odabent s üdítőt hörpintett, így a fütyülők hangját nem hallotta más, mint néhány elbetegedett kóbor kutya, meg a Szélestenyerű Fejenagy, aki épp arra járt. Már ebből is látszik a diktatúra elborzasztó természetrajza ugyebár.

Jogot tehát, paréjjogot a szőröséknek, mert a disznótlanság a legrútabb bélyeg… hogy lássék végre, kitessék végre, nem fittyfenéért folyik itt a harc. De tehénlepényért, meg azért is, hogy néhány jódolgában nem tudja mit csináló balfék végre találjon valami értelmet a szánalmas, felesleges kis életében. És jó, ha tudjuk, ezzel a legnehezebb mit kezdeni.

Ezek a kis disznóparéjok is héroszok akarnak lenni ugyanis, ezért otthonos kis tehénlepényeikből kikandikálva harcot, ellent, diktatúrát, diktátort álmodnak maguknak. Ha egyszer, egyetlenegyszer tényleg harcolni kellene itt valami komoly ellen, vagy valami komolyért, őrájuk biztosan nem számíthatunk. Annyi pénz viszont a világon nincs, hogy minden otthonos tehénlepény mellé építsünk egy játszóházat nagy sebességű internethálózattal. Olcsóbb, ha hagyjuk őket játszódni. Katonásdit, szabadságosdit, diktatúrásat. Vígeposz ez. Vagy még kisebb. Röhejke.”