Megsejteni a békességet

Az Északipart portrécikke Korzenszky Richárd tihanyi perjelről.

„Korzenszky Richárd nem egy világtól és annak zajától, s mindennapi életétől elzárkózó szerzetes; ahogy a Tihanyi Bencés Apátság sem csak az introspektív elmélkedés helyszíne. Elöljáróként, perjelként működtetnie, irányítania kell az intézményt, ahol immár kilenc szerzetes él. Milyen egy apátság gyakorlati élete? »Szent Benedek a Regulában – a szerzetesek számára írt szabálykönyvben – nagy gondot fordít a munkára és az imádságra.« Ahhoz, hogy a sokféle feladatot el tudják látni, munkatársakra van szükség. A perjel egy kisebb vállalkozáshoz hasonlítja az apátságot, amelynek különféle részlegei vannak. Lelkipásztori munka: ez a szerzetespapok elsődleges tevékenysége. Oktató, nevelő munka: többen vannak, akik az általuk vezetett iskolában is tevékenykednek. Gazdasági, pénzügyi feladatok: bonyolítani kell a turizmussal összefüggő tevékenységeket, idegenvezetést, elárusítást, vendégfogadást. Bőven sorolhatná még a munkaterületeket. »Mi, szerzetesek kötött napirend szerint élünk: életünkhöz hozzátartozik a közös imádság, a közös asztal. És mindenkinek megvan a maga feladatköre. Mindazoknak köszönettel tartozom, tartozunk, akik szívvel-lélekkel végzik feladatukat.«

A közéletben aktív szerepet vállalva sokat ír és sokat is beszél Tihanyról, a Balatonról, a hely szelleméről, kisugárzásáról. De mi az, ami nap mint nap megihleti, netán alkalmanként meg is rendíti őt ezen a különleges természeti és történelmi fontosságú helyszínen? »Számomra megrendítő a körülöttem lévő világban tapasztalható állandó változás és a változásban megtapasztalható állandóság paradoxona. Valamikor azt gondoltam, hogy a „genius loci”, a hely szelleme üres kifejezés csupán. De mégis valóság. Vannak helyek, amelyeknek különleges kisugárzásuk, vonzerejük van. Ilyen a tihanyi apátsági templom, abban is a román korból, a tizenegyedik századból származó altemplom, az alapító király, I. András sírjával. Számomra Tihany először a kihívások helye volt, majd az évek során otthonommá vált. A Balatont minden nap látom, de mindig bizonyos távolságból. Az, ami odalenn sokszor viharos, zavaros, az – ha az ember tud egy kis távolságot tartani – közel sem annyira zűrzavaros, mint első látásra gondolnánk. „Jelképek erdején át visz az ember útja” – mondja Baudelaire egy költeményében. A természet világa segít, hogy a dolgok mögötti teljesebb valóságot megsejtsem« – vallja Richárd atya.

A valóságot nem csak elméjével faggatja: a szerzetesi rendben élő és elfoglalt Korzenszky Richárd egy komoly hobbit enged meg magának, amiről láthatóan érzelmesen beszél: ez a fotózás. Az apátságot és környékét, a Balatont, a partokat, a hegyeket, a felhőket, a fényeket fotózza rendszeresen. Mit keres és mit lát meg a lencséjén keresztül? »Diák voltam, amikor kaptam szüleimtől karácsonyi ajándékként egy Zorkij fényképezőgépet. Osztálytársaim, barátaim akkor azt mondogatták: nézzétek, azt fényképezi, hogyan nő a fű… Ha jóval ötvenöt évvel az érettségi után találkozunk a régiekkel, még ma is megkérdik: „Van fűnövés?” Igen, van. A fotográfia arra tanít, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Természetesen megszámlálhatatlan felvételt kell készítenem, hogy közöttük legyen egy-egy olyan, amire bátran mondom, hogy ez fotó. Aminek mögöttes jelentése van. Nem a felszín, hanem az, ami a mélyből fölsejlik«.

»Adj már csendességet…« – szól Korzenszky atya egy korábbi könyvének címe. De mikor van lehetőség az elcsendesedésre? Tihany a maga sétaútjaival, dűlőivel csábítja az embert a sétálgatásra. Korzenszky atya is járná gyalog a környéket, de nagy sajnálatára nincs rá elég ideje, be van táblázva a napja. „A szerzetesek elvonultak a világtól, hogy el tudjanak csendesedni. Ez az életforma viszont érdekessé vált sokak számára. Látni szeretnék, hogyan élünk.« Richárd atya szerint furcsa feszültség ez: egyszerre nyitottnak lenni, ugyanakkor megmaradni bizonyos távolságtartással egy zárt közösségben. A találkozások mindig feladatot jelentenek, hogy a keresőknek irányt tudjanak mutatni. »Az elvonulás, elcsendesedés feltétlenül szükséges, hogy én magam ne veszítsem el a helyes irányt.« Ugyanakkor a perjel szerint nem mindegy, mivel találkoznak az ide látogatók: rendezett, szép liturgiával, istentisztelettel, tartalmas igehirdetéssel; illetve olyan előadásokkal, koncertekkel, kiállításokkal, amelyek nem egyszerűen látványosságot vagy különlegességet jelentenek, hanem hozzásegítik őket ahhoz, hogy közben saját életükön elgondolkodjanak és békességet találjanak.

A kivonulás kérdése sokakat foglalkoztat a kétezres években. Sokan a Balaton-felvidék felé tartanak, de közben vissza-visszacsábítja őket a modern élet, a nagyváros. Mi a megoldás? »Ritmust kell találni« – vallja Richárd atya. Szerinte például mindenkinek meg kell találnia azt az időszakot nap nap után, amikor olvasnia kell. »Mindenki felteheti magának a kérdést: mikor volt utoljára olyan, hogy egy könyvet az elejétől a végéig elolvastak. Rá kell jönnünk arra: az olvasás célja nem egyszerűen az információgyűjtés, hanem az, hogy saját magunkra reflektáljunk az olvasottak nyomán. Ezért nem is mindegy, hogy mit olvasunk.«

A Balaton-felvidéket szerinte nem szabad egységes régióként kezelni. Van a Balaton-part és van a parttól távolabb eső »második vonulat«, amit valóban menedékként kerestek ezelőtt húsz-harminc éve igényes értelmiségiek. Kerülni akarták a forgatagot. De a Káli-medence is besűrűsödik lassan. A Balaton partján viszont nyáron nagyobb a tömeg, mint Budapesten. »El szoktam tűnődni, látva a pénteken Balatonra, majd vasárnap a főváros felé tartó kocsisorokat. Honnan ez a szakadatlan autósor? Érdekes ide-oda játék ez. Leömlik egy sereg autó és körbeveszi a Balatont. Nincs már parkolóhely se. Az elérhető Paradicsomot keresik, de ugyanazt találják, ami elől otthonról eljöttek. Van értelme ennek az időtöltésnek?« Korzenszky atyának így érthetően nem a nyár a kedvenc évszaka: szereti az őszt, szeptembertől október végéig, amikor érezni lehet a vidék elcsendesedését. És ugyanígy szereti a február végétől húsvétig terjedő időszakot, mielőtt a nagy szezon elkezdődik. »Csodálatos a természet megújulása, a befagyott Balaton kiolvadása.«

Negyed évszázadnyi személyes munkája van Tihanyban. De mit hozhat a jövő? »Amikor Tihanyba kerültem, az volt a célom, hogy érezhető legyen a bencés szerzetesi közösség jelenléte. Legyünk jelen igazodási pontként, segítsünk az eligazodásban. Remélem, hogy közösségünk fiatalodik, erősödik. Az élet nagy kérdései ugyanazok, bármennyire is megváltozzék körülöttünk a világ. Keresni a békét és továbbadni azt az embereknek, akik hozzánk jönnek. Először is nekünk magunknak kell hitelesen megélni a kapcsolatunkat az Istennel, és megtalálni az evangéliumi békét. És fölkelteni az emberekben a vágyat ugyanennek a békességnek a keresésére és megtalálására.«”