Csak a széthúzás

„»Csak a NER!«

Természetesen, ahogy az ellenzéki oldal jelmondatai, úgy a jelenlegi kormánypropaganda is a széthúzást szolgálja. Ez a széthúzás ugyanis a politikai céljaik szempontjából minden pártnak jó. Hiszen egy politikus elsődlegesen nem az országot szeretné jobbá tenni, hanem hatalomra akar kerülni, hogy így »még 4 évig« legyen munkája.

Az új hűbériséget elhozó, a korrupciót törvényesítő, folyamatosan ellenségképekkel operáló, háborús logikára épülő Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig remekül megfelel a fenti célnak és minden valószínűség szerint 2018-ban is hatalomra segíti majd a Fidesz-KDNP-t. Egyúttal a társadalom egyre szélesebb rétegeit készteti arra, hogy újfajta alternatívákat keressenek és mutassanak fel a jelenlegi kormánnyal szemben, ami végső soron magában rejti egy átfogó nemzeti összefogás lehetőségét is.

Pusztán a Fidesz kritikája láthatóan kevés a kormánybuktatáshoz, mert a politizáló magyarok jelentős része jobban utálja az ellenzéket a kormánynál. Orbán Viktort ugyanis nem egy idegen hatalom ültette az ország élére, hanem a nép egy része választotta meg miniszterelnöknek, ellentétben például Kádár Jánossal, akit a szovjetek tettek vezetővé és végig az aktív katonai jelenlétüknek köszönhette hatalmát. Éppen ezért Orbán bukását sem egy forradalomtól, vagy az »ellenzéki kerek asztal« tárgyalásaitól kell várni, hanem a már sokat emlegetett közösségszervezéstől és olyan, pozitív jövőképet ígérő programoktól, amik a »fideszeseket« is képesek megszólítani.

A NER-ben a valódi párbeszéd hiánya olyan ordító méreteket ölt, hogy egyben azt is megmutatja, miként lehet rést ütni rajta. Ez a program a társadalomtól elszakadt elit belterjes politizálásának a csúcsra járatása. Ha tetszik, a rendszerváltás utáni hazai politika mesterműve, hiszen a korábbi kormányok sem törekedtek a társadalom bevonására és ők is egymás közt osztogatták a közpénzt, a NER pedig csupán ezeket fejlesztette tökélyre.

»Azok a nemzetrontó migránsok!«

Végezetül szeretnék kitérni a migrációra, mint egy olyan világjelenségre, ami akár a fentiek ellenében is képes lehet egységbe kovácsolni a magyar társadalmat. A kvóta népszavazás sok mindent világossá tett a politika világában, többek közt azt is, hogy a modernkori népvándorlással szemben szélesebb tömeg hajlandó összefogni, mint amekkora bármelyik kormányunkat hatalomra segítette. A klímaváltozás és a túlnépesedés pedig minden jel szerint tovább fogja erősíteni ezt a tendenciát.

Ha tehát pozitív célok mentén, vagy alulról jövő közösségszerveződés révén nem fognánk össze, a migránsok tömegeiben még akkor is »bízhatunk«. Egy ilyenfajta összefogás azonban nem járna a társadalom megreformálásával, nem feltétlenül hozná el a múlt sebeinek begyógyulását, így pedig nem juthatnánk el az áhított nyugati életszínvonalra sem – már ha ez jó cél egyáltalán. Mert a Nyugathoz való felzárkózás elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi kérdés. Nem azért élünk ugyanis »félbalkáni« szinten, mert gyengébb a gazdaságunk, hanem éppen fordítva: a magyar gazdaság azért gyengélkedik, mert a társadalom olyan korrupt, protekcionista és széthúzó, mint ami a Balkán népeire jellemző.”