Miért dől be Európa eddigi rendje?

hllndr írása

Sokat beszélnek mostanában az eddigi európai rend, az eddigi fősodor, mainstream végéről. De mi is volt eddig a nyugat-európai országok körében ez a bizonyos „mainstream” gondolkodásmód?

Az egyik legnagyobb német médiakonszern, az Axel Springer először a hatvanas években megfogalmazott elvei ezt elég jól demonstrálják:

1) Fenntartani a szabadságot és a törvények uralmát Németországban, amely az országok nyugati családjába tartozik, és Európa egyesítését támogatni;

2) Támogatni a németek és zsidók közötti megértést és Izrael népének alapvető érdekeit;

3) Támogatni a transzatlanti szövetséget és szolidaritást vállalni Amerikával a szabad nemzetek közös értékeiben;

4) A politikai totalitarianizmus minden formáját elutasítani;

5) A szabad szociális piacgazdaság elveit fenntartani.

Ezek az elvek nem feltétlenül baloldaliak. Igazság szerint az Axel Springernek voltak konfliktusai baloldali aktivistákkal, az elvekből azért átjön egy alapos adag antikommunizmus, és általában „liberális konzervatívnak” tartják a konszern irányát. Ebből a liberális igaz is, a konzervatív nem. Amikor Angela Merkelt például konzervatív politikusnak tartják, az nagyjából az Axel Springer irányát illeti, azaz liberális irányt.

Mitől liberális ez az öt elv? Tréfás módon nem attól, ami benne van. Attól az, ami hiányzik belőle. Konkrétan az embernek három dolog szúr szemet:

1) Hiányzik Németország függetlenségének, önrendelkezésének bármiféle igénylése;

2) Hiányzik a német nemzeti érdekek bármiféle képviselése;

3) Hiányzik a német etnikum védelme Németország határain belül és azon kívül.

Magyarán, attól liberális, hogy a legkisebb mértékben sem nacionalista, semmilyen formában. És ennek oka és jelentősége van, ha meg akarjuk érteni az eddigi közmegegyezéseket és a mostani változásokat.

*

Papíron a liberalizmus nem egyenlő az antinacionalizmussal − csak manapság jobb híján így szoktuk hívni, mert a legtöbb antinacionalista, ha nem baloldali, akkor jobb híján liberális.

Az Axel Springer internacionalista. Esetleg: globalista. Ezért nem korrekt ezt az irányt konzervatívnak nevezni.

A vicc az, hogy ha ez a három is benne lenne, az eredeti öt elv lehetne elfogadható egy mérsékeltebb konzervatív ember számára: legjobb tudomásom szerint a Fidesz is alapvetően támogatja ezeket az elveket. A Fidesz nem attól van jobbra Angela Merkeltől, mert az öt elvvel ne értene egyet, hanem attól, hogy nagyjából ezt a hármat is hozzájuk veszi, persze a magyarokra vonatkoztatva. A Jobbik nagyjából attól van jobbra a Fidesztől, hogy az eredeti öttel sem teljesen ért egyet.

Úgy tűnik, hogy ma a világban ez a törésvonal. Nem a bal és a jobb küzdelme folyik, hanem globalisták és nacionalisták között feszül az ellentét. Paradox módon a nacionalisták világképe a tágabb. Ez a fentiekből következik, és igen különös, hiszen jellemzően azt mondják, hogy a nacionalista a szűk látókörű, begyepesedett fazon.

A fentiekből láthatjuk, hogy ez annyiban nem igaz, hogy a nacionalista gond nélkül elfogadhatja a globalisták elveit, mint a fenti ötöt, csak még hozzávesz pár további elvet. A nacionalista nem feltétlenül utasítja el az EU-t, de míg a globalista csak az EU-t támogatja, a mérsékelt nacionalista egyszerre támogatja az EU-t és a nemzeti érdek, önrendelkezés és etnikai önvédelem fenntartását.

Ha kicsit keményen akarok fogalmazni, akkor az utóbbi három elv hiánya az Axel Springer listájáról egy meghódított, legyőzött, megszállt ország és társadalom klasszikus hozzáállása. Mert képtelenség, hogy egy valóban független nemzet „konzervatív” sajtója egy kicsit legalább valamilyen formában ne áhítana nemzeti önrendelkezést, érdekvédelmet vagy effélét.

Ehelyett a Nyugat iránti feltétlen lojalitáson túl csak szabadságot és törvényességet óhajt, amelyek persze jó dolgok, csak kevesek. Én ebben vazallus-szagot, persze, Amerika-vazallus-szagot érzek: mintha azt akarná kimondani, hogy minden szép és jó dolgot akarunk, kivéve az önállóságot és magunk megvédését, majd azt megoldja a Nagy Tesó.

*

Herr Springer egy kis helyi lap tulajdonosának fiaként született, ott tanulta ki a szakmát. 1945-ben a szövetséges megszálló hatóságok tisztázták, hogy sem ő, sem édesapja nem voltak nácik, így engedélyt kaptak újságok kiadására. Elkezdett felvásárolni más lapokat: vélhetően az lehetett a dolog mögött, hogy másoktól, akiket ilyen módon nem tisztáztak, olcsón meg lehetett szerezni őket. Vagy ha nem is erről van szó, azért csak nyilván könnyebb volt úgy terjeszkedni, hogy a konkurencia jó részét náci múltjuk miatt eltiltották. Nem teljesen tiszta piaci helyzet volt, számított a politikai megbízhatóság.

A Die Weltet a megszálló brit hatóságok alapították a London Times mintájára, ilyenformán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy szövetséges propagandakiadvány volt. (A propaganda nem feltétlenül hazugságot jelent, vannak tisztességesebb propagandisták is.) Ugye, nem számít túlzott paranoiának feltételezni, hogy Springer csak úgy szerezhette meg azt a lapot, ha a szövetségesek maximálisan meg volta győződve a lojalitásáról? Magyarán, egész egyszerűen a szövetségesek embere volt. Most nem azt mondom, hogy ez baj, sok más opció akkoriban nem volt, szinte csak rosszabbak. Csak azt akarom mondani: nem is túl meglepő, hogy egy megszálló hatalom embere nem elsősorban a nemzeti önrendelkezés vagy önvédelem támogatásáról híres.

Ezzel együtt Springer elkötelezett antikommunista volt, ezért tartják „konzervatívnak”. Egyik szabálya az volt, hogy az „NDK” nevét így, csak idézőjelek között szabad leírni, jelezve, hogy nem igazi országról van szó, csak szovjet bábállamról.

Ez korrekt. Ha 1980-at írnánk, biztosan nagyon szimpatikus volna. Lehet, hogy el is fogadnánk, hogy aki ennyire antikommunista, az nevezhető konzervatívnak.

*

A probléma ott van, hogy nem 1980-at írunk. Az antikommunizmus tiszteletre méltó hagyomány, amelynek méltán lehetünk hálásak, de ma a törésvonal nem ez, hanem a nacionalista-globalista törés. És itt nyilvánvaló, hogy Springer, akinek ügyessége többek között a megszállókkal való kooperációban jelent meg, nyilván nem lehetett nacionalista. Sem azok, akik az ő médiáján nőttek fel és azt tekintették „konzervatívnak”. Sem az egész háború után német jobboldal.

Az új német rendszert a szövetségesek úgy építették fel, hogy nyilvánvalóan hiányozzanak a függetlenségi igények, és szépen alávessék magukat az amerikai-brit dominanciájú nyugati rendszernek. Annak a rendszernek, amelynek Amerika a vezetője, miközben Nagy-Britannia a helyettes vezető szerepében szeretett tetszelegni. Azaz, a függetlenség, érdekvédelem és etnikai tudatosság háttérbe került. (Egyébként a győztes országokban is, de ott kevésbé.)

Pontosan itt van a különbség a mai Németország, valamint a mai Magyarország, Oroszország, Izrael és Trump Amerikája között. Vannak országok, amelyek bárki számára teljesen nyitott hotelnek képzelik magukat; és vannak, amelyek még mindig egy vagy több etnikum, nép otthonának. A különbség szinte precízen az, mint a hotel és a családi ház között.

Innen jön az a vicces dolog is, hogy eltérő népek nacionalistái ma jól együtt tudnak működni. Itt ez a V4. Hogyan is lettünk Szlovákia szövetségesei? Úgy, hogy legalábbis odáig egyetértünk, hogy hotel és átjáróház helyett ez a két ország szlovákok és magyarok otthona. Aztán ezen belül vannak eltérések a további részletekben... de ez szinte már 90 százalékos egyezés.

Ez ma a törésvonal. És ez nem feltétlenül a klasszikus bal-jobb és nem is a 19. század liberális-konzervatív vitája. Ez egy nagyon új dolog, ez egy 1945 utáni dolog. Egy olyan új felfogás, amely szerint ha annak idején az etnikai nemzetfelfogás azt jelentette, hogy Hitler a szudétanémetek miatt háborúval fenyegetőzött, akkor ebből valahogy az következik, hogy ne is legyen etnikai nemzetfelfogás.

És ezt a súlyos félreértést a szövetséges megszállás alatt valahogy el is sikerült fogadtatni és legalábbis nyilvánosság előtti közmegegyezéssé, mainstreammé tenni. Ez viszont Kelet-Európában − a szovjet-orosz, kommunista-internacionalista megszállás ellenére, vagy éppen emiatt − nem sikerült. Innen indul az új európai korszak játszmája.