Mi nehezíti a férfi szülővé válását?

 

A napokban beszélgettem egy háromgyerekes anyukával, aki a maga természetességével közölte, hogy egy anyának nehezebb, mint egy apának, mert ő az, aki gondozza a megszületésétől kezdve, mesél neki, mossa a ruháit, intézi az óvodát, orvost, játszótérre viszi a gyereket. Itt azt mondhatnánk, hogy hát igen, ez így van, tényleg nehezebb az anyának, mert ezeket mind ő csinálja.

 

Azonnal rávágtam, hogy vannak dolgok, amik az apának nehezebbek. Itt egy kicsit megálltunk a beszélgetésben, kérdően rám nézett, így folytattam. Ha így működik a család, ahogy az anyuka leírta, akkor az apa kimarad sok mindenből, mintegy ki van zárva sok fontos és jó dologból. Ilyenkor fordul elő, hogy amikor a gyerek elesik, megüti magát, akkor az apa elkezdené vigasztalni, de a gyerek azt mondja, „nem te, anya”. Amikor apa este mesélni akar, a gyerek azt mondja, „nem te, anya meséljen”. Amikor apa azt mondja a gyerekének: „gyere, ülj mellém”, akkor a gyerek dühösen, kétségbe esve, sírva mondja: „én Anya mellett akarok ülni, nem akarok melletted ülni”. Folytathatjuk a sort, ami mind úgy kezdődik, hogy „ne te, hanem anya” csinálja, adja, mesélje, azaz: „őt akarom, nem téged”.

 

Ezek a mondatok biztosan ismerősek sokunknak, de állíthatom, hogy az apáknak fájnak is. Ilyenkor hiába mondja az anya, hogy kicsikém, de apa is nagyon szeret, ő is rád tudja adni a nadrágot, bekötni a cipőt, elmondani a mesét, ő is hozhatja a mackódat, ő is ugyanúgy be tud tenni az autóban az ülésbe, mint én. Ezek a mondatok, akkor és abban a helyzetben nem használnak, a gyerek továbbra is az anyát akarja, egyre erőszakosabban, vagy kétségbeesettebben.

 

Ezekben az ismert helyzetekben az apák ki vannak hagyva, zárva sok mindenből, nem férnek a gyerekükhöz, akinek szeretetét elsősorban az anya kapja meg. Amit tudni kell: ezt nem az anya veszi el tőlük, nem bennük van a hiba, és nem is az apákban. A gyerek a maga természetességével ahhoz kötődik, akivel többet van, aki többet foglalkozik vele.

 

Azt mondhatnánk, hogy ez olyan, mint a 22-es csapdája, de szerencsére nem teljesen.

Ezt a gyermeki reakciót úgy lehet megelőzni, elkerülni, hogy mind a két szülőnek sokat kell foglalkoznia a gyerekkel, lehetőleg minden munkát, feladatot meg kell osztaniuk.

Bizonyos értelemben behozhatatlan előnye van az anyáknak a szüléssel (ha ez pozitív élmény) és a szoptatással (ha ezt nyugodtan és elégedetten tudják megtenni), mert ilyen közelségbe egy apa sohasem tud kerülni újszülött gyerekével. Talán az sem véletlen, hogy az anyák szeretik néha még a serdülő gyerekeiket is ölelgetni, amit azok persze már nem annyira tartanak jónak.

 

Mit tehet az apa, hogy ezt a „behozhatatlan lemaradást” pótolni tudja?

 

Az első pillanatoktól legyen jelen, az első naptól fürdesse a gyereket, evés után büfiztesse, mert így az hozzászokik az ő mozdulataihoz (is), ismerősebb lesz a szívverése, a bőre melege, az érintése. A csecsemők, még magzati korban megismerkednek az anya szívritmusával és születés után is akkor lesznek nyugodtak, amikor azt érzik. Minden mást is persze szép lassan megtanulnak, így az apáét is, ha elegendő gyakorisággal találkoznak vele. Ekkor ismerik meg a hangját is, amit már hallottak pocaklakóként, még akkor is, ha ott egy kicsit másmilyen volt, de így sem teljesen ismeretlen.

 

Az apa már akkor is kezdjen mesélni a gyereknek, amikor az még biztosan semmit nem ért belőle, de azt érti, hogy neki szól, hogy apától jön, hogy megnyugtató, és ezek boldog, kiegyensúlyozott, megnyugtató pillanatok. Vállaljon az apa is szerepet, feladatot a gyerek körül akkor is, amikor valami újat kell csinálni, például először kell elmenni az óvodába, az orvoshoz, edzésre, bevásárolni, stb.

 

Az anyák sokszor kímélni akarják a férjüket, és sok mindent megcsinálnak maguk, mert a férj sokat dolgozik, ők meg amúgy is otthon vannak, de ezzel kizárhatják őket a gyerekkel való kapcsolat elmélyítéséből. Természetesen előfordulhat, hogy apa tényleg sokat dolgozik időszakonként, és így eltávolodnak egymástól a gyerekekkel, már nem kell a mesélés, az öltöztetés, stb. Ilyenkor ezt természetes állapotnak kell tekinteni és határozottan, elszántan kell nekilátni a kapcsolat „javításának”. Nem szabad feladni, hogy akkor én nem mesélek már többet, majd anya mesél, hanem kis lépésekkel vissza kell szerezni a gyerekeink bizalmát, kötődését. Például: először én is mesélek, aztán anya is mesél; majd először anya mesél, és utána én mesélem az elalvás előtti mesét, és szép lassan el lehet (újra) jutni oda, hogy én mesélek, anya majd holnap, máskor, stb.

 

Az apák tehát könnyen kizáródhatnak gyerekeik életéből, ha az anyával együtt nem figyelnek elég következetesen arra, hogy ők is hozzáférjenek a gyerekeikhez, lehetőleg a kezdetektől fogva. Ha ez meg is történik, a szülőknek kell, hogy legyen elég leleményessége ahhoz, hogy az apa (újra) szoros kapcsolatba kerüljön a gyerekével.