A szegény kis Y-generációs panaszai

„Tartozom egy vallomással: habár kiváló filmnek tartom a Harcosok klubját, a köré felépített kultusztól, mondanivalója félreértésétől és kisajátításától a hideg ráz ki. Rettentő irritáló a generációs sirám, miszerint »nekünk már nem volt miért harcolnunk«, »apáink által elhagyottak vagyunk«, »mi működtetjük alulról a társadalmat, a rendszer alapkövei vagyunk«. Olcsó, kínos, egyszerre önsajnáltató és önajnározó szöveg. És persze épp emiatt kortalanul népszerű: nem csoda, hogy mára az úgynevezett Y-generáció is magáévá tette. Azok a húszasok, fiatal harmincasok, akiket annyi kutatás próbál definiálni, és akik emiatt időnként úgy érzik: túl negatív az összkép róluk, muszáj valamit javítani ezen. Beszéljenek a tettek? Ugyan: jöjjön a kötelező nyavalygásadag arról, mennyire rossz nekünk, mennyire nem ért meg bennünket a világ.

Az említett David Fincher-film onnan ugrott be, hogy Szőcs Lilla a WMN-oldalra írt cikkének címében idézte fel: Apu ökölbe szorult keze vagyok – Egy Y-generációs vallomása. Rögtön idecitálnék egy másik írást is: a D. Tóth Kriszta női portálján megjelent cikkre tökéletesen rímelt Gazics György írása a Mandineren, az Alt-right bevezető. Gazics a magyar Tumblr-szféra hírhedt alakja, rendszeresen bosszantja fel az ottani úgynevezett liberálisokat azzal, hogy píszínek közel sem nevezhető a szövege.

Gondolhatnánk, a két írás különbözőbb nem is lehetne: az egyik a fiatalok apolitikusságát erősíti, a másik az Egyesült Államokban születő, Trump-közeli alternatív jobboldali szubkultúrát élteti. De van, ami összeköti őket: mindkét szerző korosztálya borzalmas helyzetét panaszolja fel, s egy magára hagyott generáció képét rajzolja meg. Utóbbi azért is érdekes, mert ezzel párhuzamosan védik az önállósodásra való képtelenséget is. Szőcs például megjegyzi: »olyan hülyeségekkel traktálnak [minket], hogy […] nem költözünk el otthonról«, majd ironikusan felteszi a kérdést: »DE HOVÁ?« Gazics az amerikai fiatalok nevében, nyilván nem csak értük panaszkodik: ma egy harmincéves bérelhet egy lyukat New Yorkban, és ha jó fej a főbérlő, tarthat macskát, miközben pár évtizede ennyi idősen háza lehetett az embernek a külvárosban. S jönnek a helyzetmegállapítások: Szőcs szerint az ipari forradalom óta ez az első generáció, amely nem számíthat jobb életkörülményekre a szüleinél (?), és nagyjából ilyesmit fogalmaz meg Gazics is. De a meg nem értettség hangja is megszólal: Szőcs közli, minket nem érdekel Kövér László bajsza vagy Mészáros Lőrinc uzsonnája, van elég bajunk így is.

A probléma az, hogy a magyar fiatalt maga Kövér vagy Mészáros sem érdekli: emiatt kebelezheti be utóbbi a fél médiát, s emiatt lehet, hogy az Y-generáció politikai képviselete kimerül egy viccpártban. Gazics előrébb lép, ő a radikalizmusban keresi a kiutat, persze a maga egyszerű módján. Míg Szőcs a zuckerbergi teljesítménnyel védené a szülői nappaliban telefont nyomkodó fiatalt, addig Gazics egyenesen Trump megválasztásáért kérné a részét: ő már tavaly megjósolta, dicsekszik, gondolom, egy különösen mély Tumblr-posztra utalva.

A mai fiatal a Van valami furcsa… című film mintájára már nemcsak elfogadja tehetetlenségét, de büszke is rá. Beleszületik a relatív jólétbe, s panaszkodik, hogy soha senkinek nem volt rosszabb. Pár mondatos posztokban sejtelmeskedik, hogy ő majd részt vesz valami nagyra törőben. Megúszna mindent, s közben leköti a munka: testámentumot, szörnyűt írni, és persze sírni, sírni.

Tény: az albérletárak az egekben – 26 éves albérlőként tisztában vagyok vele –, az életet elkezdeni nem gyerekjáték. Magunkkal kezdeni valamit: még nehezebb. A világpolitikai helyzet is olyan, amilyen. Emellett a XXI. század magyar fiataljaként azt mondani, hogy nekünk már semmink sincs, csak diákhitelünk: szánalomkeltő, hazug siránkozás. Tessék már végre felnőni.”