Az olimpiarendezés az a hamis álom, amivel el akarják fedni az ország jövőtlenségét

„Harminc éves vagyok, van egy másfél éves gyerekem. Ha valaki megkérdez, hogyan látom tíz év múlva magam, a gyerekem és a családom, nem tudok rá választ adni. Nem tudom, itthon leszek-e vagy sem, nem tudom, milyen körülmények között fogok élni, nem tudom, mi az, amit ebben az országban meg tudok adni a gyerekemnek. Nem tudok tervezni, nem látom egyáltalán, mi a perspektíva itthon. Semmi se biztos.

És nem csak én érzem ezt, hanem körülöttem majd’ mindenki. Tanácstalanok vagyunk és félünk a jövőtől. Bár egyéni céljaim, céljaink vannak, de nem tudjuk, ezeknek a megvalósítására lesz-e lehetőség.

Az én álmom ebben az országban nem az, hogy olimpiát rendezzünk. Bár kétségtelenül szép lenne a látvány, ahogy az akkori Hosszú Katinka saját városában ünnepelhetné győzelmét, de ez csak egy szép kép. Ebből nem lesz kenyér, munka, jövő.

Az olimpiai rendezés hazugsága pontosan az, hogy egy olyan jövőképet ad az országnak – ezermilliárdokért –, mely nem ad semmilyen lehetőséget az egyéni és közösségi életutaknak. Sőt onnan veszi el a pénzt. Nem lesz jobb a családoknak, a dolgozóknak, a szegényeknek, az anyáknak, az apáknak, a fiataloknak, a nyugdíjasoknak. Ha nyerünk és megrendezzük, kapunk egy egyszeri hazafias löketet, hogy jó magyarnak lenni, kapunk két hét közös boldogságot, de a hihetetlen összegű pénzből megrendezett olimpia pont azt a hiányt nem tölti be, amelynek betöltésére oly nagy szükségünk lenne: a magyar jövő, a közös felemelkedés, a kilábalás megtervezésére.”