„Miből indul ki a realizmus a finalizmussal szemben? Abból, hogy a történelem valójában nem finalista: nincsenek benne determinizmusok, egyirányú folyamatok, de annál inkább jelen vannak alternatívák, opciók, forgatókönyvek, elszalasztott és megvalósított esélyek, esetlegességek, véletlenek, kiszámíthatatlan emberi reakciók és kalkulálhatatlan külső hatások.
A történelem nem tudatos, nem céltételezett, hanem egy olyan hömpölygő folyamat, amelyet az embercsoportok, erőközpontok, hatalmak stb. közötti konfliktusok formálnak és alakítanak, soha nem előre meghatározottan, hiszen az emberi, társadalmi, politikai – egyben etnikai, vallási, nemzeti, globális stb. – ellentétek és ütközetek kimenetele mindig kiszámíthatatlan és soha nem egyértelmű. (Ha másban nem, a sportban, az emberek nagy kollektív játékában mindez tökéletesen leképeződik.)
A konfliktusok újabb konfliktusokat szülnek, az egyik nagy törésvonal maga alá temeti a többit, s egyik sem oldódik fel igazán a történelemben, hanem alárendelődik, elporlad vagy új alakot ölt, s új konfliktusszerkezetek jönnek létre – ismét és ismét.
S mindez korántsem jelenti azt, hogy jelentéktelen lenne a mi korszakunk konfliktusának megoldása! A mi korszakunk kihívása a globális uralom és a nemzeti lét közötti – immáron időnként véressé is váló – harc, küzdelem, s ezt a küzdelmet meg kell vívni, győzelemre kell vinni. Csak az a lényeg, hogy lássuk a konfliktus nyitottságát, opcionalitását, valódiságát, s ebbe helyezzük bele magunkat százszázalékosan.
Azt hiszem, elég figyelmeztető példa Francis Fukuyama elhíresült mondása 1989-ben a liberális demokrácia győzelméről és a történelem végéről. Most se beszéljünk se a globalizmus végső győzelméről, se végleges bukásáról. Egyszerűen csak álljunk bele a dologba, és reménykedjünk.
Egyedül az ember erkölcsi megjavulásába vetett hit lehet az, ami végleges.
A most élő generációk ezért azzal tehetnek hozzá a történelem hömpölygő haladásához, ha a globális uralmi rend ellen és a kiszolgáltatott embertömegek érdekében lépnek fel.”