A politika kíméletlenül elbánik az emberrel

„Hogy a házelnök épp a milyen hatással van önre a hatalom? kérdés hallatán akad ki ennyire – a biztonság kedvééért jelzem: 3:35 perc környékén kezdődik a lényeg –, az kifejezetten ironikus. Anélkül, hogy túlpszichologizálnánk a témát, rögzítsük: ez az arrogancia nem a hatalom arroganciája. Inkább a kétségbeesésé, a talajvesztettségé.

Meg az értetlenségé. Régen minden jobb volt. Főleg az idegek. Mellesleg: mindannyiunkéi.

Tisztában vagyok vele, hogy a pofonmennyiség, amit ebben a kis magyar kontextusban rezzenéstelen arccal kellett elviselniük a fideszeseknek is, valójában elviselhetetlen. Tudom azt is, hogy Kövér László fénykorában sem csak intelligens és szigorú ember volt. Elhiszem, hogy sokan nem hiszik, de igaz: a zord bajusz mindig érzékeny lelket takart. Olyasvalakit, aki mindenképpen szerette volna, hogy szeressék. Végül azt sem felejtettem el, mekkora törést okozott benne a 2002-es kudarc, amelyből a hírhedt köteles beszéd miatt jóval nagyobb felelősséget próbált vállalni a szükségesnél és a valóságosnál.

Ám az utóbbi évek házelnöki ámokfutását mindezek ismeretében is hátborzongatónak vélem. A kitiltásokkal, a betiltásokkal, az eltiltásokkal, az értelmetlen szabályszigorításokkal nem az a baj, hogy rettentően korlátoznák a sajtószabadságot. Ugyan. Ezek csak praktikus nehézségeket jelentenek, nem elvieket. Ilyenformán korántsem arról szólnak, hogy Magyarország milyen hely lett. Hanem szinte kizárólag arról, hogy Kövér László nem érzi jól magát. Sem a bőrében, sem a székében. Haragszik erre az egész rohadt világra, és csak arra vágyik, egyre erősebben, hogy ne zavarja végre senki. Hogy hagyja békén ez a rengeteg nyüzsgő-bozsgó-nyegle nyikhaj.”