PISA-sokk: amiről nem beszélünk

„A másik nagy, de szinte kimondhatatlan probléma, hogy az oktatásban mindennek az alfája és ómegája a jó tanár. No, itt van a bökkenő. Mert kik lettek tanárok, tanítók az elmúlt negyven-ötven évben? (A kivételek természetesen mindig tiszteletet parancsolnak.) Mit tett, mit tehetett az átlagos képességű és szorgalmú lány az érettségihez közeledve egy jobb gimnáziumban, ahol bizonyos morális kényszer is van a továbbtanulásra? Egy fiúnak millió egyéb lehetősége van munkára, jó állásra – gondolhatta, egyébként teljes joggal –, én hová menjek, mit tegyek? És akkor – bridzshasonlattal élve – belicitálta a két legjobb színét. Vagyis azt a két tárgyat, amiből az elmúlt négy évben a legjobb volt, amiből felvételizve a legnagyobb esélye volt arra, hogy bekerüljön a bölcsészkarra vagy a tanár-, illetve tanítóképző főiskolára. Teszem azt kémia–német szakra. Holott valójában a Nernst-egyenlet legalább akkora púp volt a hátán, mint a német kötőmód. Mielőtt a feministák felháborodnának, leszögezem: természetesen sok elkötelezett, nagy hivatástudattal rendelkező lány (és fiú) is végzett tanár szakon, akikből többnyire emblematikus, kiváló pedagógus lett. De a zöm nem ilyen volt.

Mi kellene ahhoz, hogy valóban motivált fiatalok válasszák a tanári pályát? Mindenekfölött megbecsülés! Régen, amikor a vasárnapi mise után a helyi kocsmában leült kvaterkázni a falu értelmisége, a tanár, a pap és az orvos a polgármesterrel, ők voltak a megbecsült elit. Sok pénzt akkor sem kaptak a tanárok, de szolgálati lakást és megbecsülést igen. Mai világunkban a megbecsülés egyedüli fokmérője egyre inkább a pénz lesz. A 21. században, amikor egy bankban üldögélő Micike vagy egy alibi »munkaidejében« értelmetlen rendeleteket gyártó miniszteriális ember lényegesen többet keres, mint egy pedagógus, ki megy el tanítani? Csak a megszállottak, akik viszont egyre kevesebben vannak. A többit már az írásom elején körvonalaztam. Az államot mindenhonnan ki lehetne hagyni, kivéve a két stratégiai ágazatot: az oktatásügyet és az egészségügyet. Ehelyett az állam minden más területen erőteljesen nyomul, kivéve ezt a kettőt, amelyeknek még önálló minisztériumot sem biztosít. Akkor mit várunk? Maradnak a legjobb »lapjaikat« kényszerből belicitálók a pályán, és a magukat kizsákmányoló megszállottak, próféták.”