„Ennyi elég is volna a derék frakcióvezetőből, ha ki nem szalad a száján a következő: a vasárnapi megemlékezés volt az első olyan, amelyről nem tudott tudósítani az a napilap (a Népszabadság), amelyik a forradalom vérbe fojtásával született, és végig gátlástalanul kiszolgálta a megtorlást, a terrort és utána a kommunista egypárti diktatúrát. Nem tudni ugyan, hogy ha a kormányfő Brüsszelben - két perces spét-tagadással - azt mondja, a kormány nem foglalkozott a sajtószabadsággal és a lefejezett legnagyobb politikai napilappal, akkor a Fidesz frakcióvezetőjének, miért kell. De legyen: takargassák csak azt a lólábat, ami messziről látható Heinrich Pecina alakjában, aki strómanként addig megfelelt a kormányzatnak, amíg üzlettársa, Spéder Zoltán üzletember nem nyújtózkodott tovább, mint a fideszes takaró. És meglehet, elvégezte a hentesmunkát, aljasul legyilkolta a Népszabadságot, hogy mentse a bőrét Magyarországon, de emiatt aztán nem fogják megdicsérni Ausztriában, ahol amúgy más ügyekben bíróság előtt áll. Kósa szavai viszont mintha megelőlegeznék azt a szóbeszédet, amely szerint Mészáros Lőrinc csapata éppen november 2-án, a Szabad Népet váltó Népszabadság első megjelenésének napján akarja »megmenteni« a lapot, persze új kormánypárt szócsőként, meglehetősen virtuális olvasókkal. November 2-án, ami nem a forradalom vérbefojtásának napja.
Hanem, ami Kósa - és tejtestvéreinek - Népszabadság utálatát illeti: ezektől a szellemi fenoménoktól nem várhatjuk el, hogy ismerjék, milyen szerepet játszott a lap Nagy Imre politikai pályafutásában, 1956 előkészítésében, hány, sztálinizmusban csalódott munkatársa lett vértanú '56 után, hogy ki írta a Hajnalodik vezércikket, hogy a Kádár-rendszerben milyen háborút vívott a lap reformszárnya, hogy mivé lett az újság 1988-89 után, s hogy miről tehet a ma ott dolgozó generáció, amely még nem is élt a Kádár-rendszerben, nem úgy mint a Kósa-generáció.
Mindezt nem kérjük számon a Fideszen. Csak annyit mondhatunk: elég a hisztiből, mert sérv lehet a vége.”