Bemegyünk az országukba, elvesszük a munkájukat

„Akárhogy is: amennyiben elfogadjuk, hogy van olyan, hogy nemzeti sorskérdés, ez az. Abból a fajtából, amit képtelenség csak úgy kapásból, lazán megoldani. Azt mondja Scruton: kár lenne tagadni, hogy ha a kivándorlók visszavándorolnának, azzal Magyarország is jól járna. Nekünk is gond, hogy emigrál az elit, fejtegeti, és mindazok, akik képesek és hajlandók dolgozni. Főleg a fiatal emberek. Csakhogy a 21. századi Európában nemigen szabhatja meg senki senkinek, hogy mit tegyen és ne tegyen. Ott még nem tartunk, hogy erőszakkal állítsák meg a határon a legjobb agyakat és a legügyesebb kezeket.

Módszer mégis van. Olyan országot kell csinálni, ahonnan az emberek nem akarnak elmenni. Ehhez ma már kevés azt mondani, hogy szívet cseréljen, aki hazát cserél. Olyan haza is kell, amit tényleg nem könnyű és nem is érdemes ott hagyni, és amely hagyja, hogy szeressék. Nem matematikáról és nem pénzről beszélek, és azt is tudom, hogy egy elfuserált identitást újrateremteni évtizedekbe telik. Ráadásul nem magától értetődő, hogy egyáltalán sikerülhet. Azt azonban tudom, hogy úgy már hozzáfogni sem érdemes, ha a politika csak a szimbolikus nagynénémhez beszél, míg hozzám egyetlen értelmes szava sincs.

Így csak népszavazást és választást lehet nyerni – országot és hazát garantáltan nem. Sajnálom. Minden tekintetben. Annak ellenére – vagy épp azért –, hogy én magam egészen biztosan maradok. Hova a fenébe is mehetnék?”