Az ellenkönyv

Az ellenköny

Gágyor Péter recenziója

Mi ellen?

Már a könyv bemutatóján a Centrum kávéházban felmerült az a vélemény/feltételezés, hogy Szilvay Gergely ellenkönyvet írt a „Melegházasságról – Kritika a klasszikus gondolkodás fényében” címmel – és miért(?).

Kell-e akkor könyvet írni a másság egyre jelentősebb térhódításai ellen a jelenkori civilizációnkban, holott magyar nyelven eddig nem jelent meg nyomtatásban a házasságnak ezt a különös formáját taglaló könyv, jószerivel még szóra érdemes tanulmány sem. Ráadásul nálunk, alkotmányunk jóvoltából eleve lehetetlen volna ezt az ötletet megvalósítani. Mi ellen íródott tehát ez az ellenkönyv, és egyáltalán ellenkönyvnek minősíthető e Szilvay ezen munkája, összehasonlító idézeteinek/elemzéseinek gyűjteménye?

Mert szerzőnk elsősorban nem a saját külön véleményét tuszkolja le az olvasó torkán/pupilláján, hanem a nemzetközileg is rangos (vagy napjainkban annak minősülő) tudósok, kutató csoportok, intézetek vélekedéseit gyűjti össze. Nem kerüli meg a mássággal (bevallottan is) érintett egyének és teamek, olykor még egymással is vitázó következtetéseit sem.

Szilvay véleménye azonban a szerkesztésben érhető nyomon elsősorban és ez tömören talán a vele ellentétes filozófiai/ideológiai alapon gondolkodó, neomarxistának is mondott, Alain Badiou idézettel jellemezhető „egy szubjektív feltárulást nem lehet egy személyes felismerés retorikai konstrukciójaként hozzáadni a világegyetem vagy a természet törvényeihez”. Vagyis, esetünkben nem marginális jelenségről van szó a melegházasság vitája ürügyén. Mert nem véletlen (ez volna tán a filozófiai gondolkodás a közlések szándékát is meghaladó egyetemes szerkezetének a kényszerítő ereje) hogy Szilvay aki talán inkább Burke, Scruton, Molnár Tamás (stb.), szemléletei nyomvonalának a követője/megközelítője a filozófia gondolkodásmódja (koreográfiája) folytán ebben az esetben összerímel Badiou idézett gondolatával.

A könyv alapos, terjedelmes aprólékos munka eredménye (464 oldal), a kötet végén gazdagítva a részletes jegyzetekkel és szakirodalmi hivatkozásokkal, valamint pontosító lapalji jegyzetekkel – szerzőnk tehát szemmel láthatólag nem unaloműzésként mélyedt el ebben a témakörben, hanem valami nagyon fontos, roppant időszerű jelenségre/folyamatokra kívánta felhívni az olvasó és a szakma figyelmét.

Szilvay Gergely mintha az fent idézett vélekedést tükröztetné vissza, illetve bővítené/folytatná gondolatmenetét: nem csak hozzáadni nem lehet a világegyetem és a természet törvényeihez a hirtelen támadt ötleteket (mint pl. az egyneműek családteremtő attitűdje) de elvenni sem lehet belőle! Hiszen az ellenpélda erről az „elvételről” is szegényíti a morált, etikát, sőt az ethoszt is. Vagyis, (például a hagyományos családmodell /Arisztotelész óta/ az emberiség létének alapja, folytatásának a szándéka, és valóban csak így és általa valósulhat meg az emberiség potenciális és morális jövője) tehát, többek között ez sem mintegy véletlenül szerves része a világképünknek. 

Masha a rombolónaszád

Korunk divatos, olykor minden eddigi hagyományt elsöpörni szándékozó posztmodern vitakultúrája felszínén azonban szándékosan hatalmas hullámokat vernek az aktivista igehirdetők rögeszméi. A klasszikus (latin?) tengereinkre benyomul Masha a rombolónaszád.

Valóban, mi is az alig vagy egyáltalán nem titkolt üzenete a melegházasságért küzdő (és hozzá hasonlatos, különös, de világszerte sűrűn felbukkanó) mozgalmaknak? Masha Gessen a svéd Tucholsky díjjal kitüntetett orosz (askenázi) származású amerikai publicista és meleg-mozgalmi aktivista, a „házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról” vágyakozva hirdeti propagandáját és nyilatkozik. Természetesen mind neki, mind a mozgalmuknak eltúlzott nagy a szakmai és sajtóvisszhangja termett a magát liberálisnak vélő posztmodern felelőtlen közhangulatban.

Pedig, tekintsünk a statisztikai realitásokra, „a leszbikus nők részarányát a nyugati civilizáció társadalmain belül csupán 2–5 százalékra, a meleg férfiakét pedig 5–10 százalékra becsülik” (Kinsey és sokan mások nyomán). Elfogadhatjuk azt is, hogy a kényes, intim téma okán is bizonyára némi pontatlansággal, de ez az arányukon lényegileg nem sokat változtat. Mégis, jóval nagyobb hangerővel/hangsúllyal vannak jelen a médiában és közbeszédben, mint ezt létszámuk feltételezné.

Mert, ugye Masha nincs egyedül, mögötte egy egész flotta sorakozik fel (el egészen a ködbeburkolt Auróráig). Kutatók, tudósok és áltudós aktivisták, intézetek és tanszékek (pl. az Utrechti Egyetem Meleg és Leszbikus Tanulmányok Tanszéke /mert már ilyen is van!/) szakosodott folyóiratok (pl. a Journal of Homosexuality) melyekben tanulmányok, felmérési adatok, illetve „enyhén” módosított eredmények, áltudományos bizonyítatlan feltételezések, manipulált kérdésfeltevések nyomán, jelentéktelenül kis csoportokban begyűjtött adatok jelenhetnek meg. És meg is jelennek – inkább a másság forradalmi harcának propagandája gyanánt, mintsem tudományosnak értékelhető közleményként. És ugye, mindig vannak e forradalmi hadban lesipuskás fejvadászok is, pl. Harris Mirkin aki szerint „a pedofilokat úgy elnyomta a társadalom a történelem folyamán, mint a feketéket”. A Theo Sandfort professzor szerkesztésében megjelenő „tudományos” folyóirat külön pedofilszámában David Thorstad a North American Man/Boy Love Association alapítója szerint pedig itt csak „egyszerű átfedésről van szó csupán a homoszexualitás és a pedofília között”. Tehát, szerinte a pedofília is csupán a másság egyik megjelenési formája és ezért nem is számíthat bűnözésnek.

Hol a határ? A háttér különös összefüggései már nem a filozófia, hanem a politizálás sötét eszközei fegyvertárába sorolandók.

A háttér különös összefüggései

Tehát azt is megállapíthatjuk, hogy Szilvay könyve, amely a melegházasság aktivistáinak forradalmi hevületével szembesül, nem pusztán erről a jelenségről szól, hanem a jelenség hátterének valóban nem elhanyagolható vészes összefüggéseit boncolja.

Bár szerzőnk amolyan mai Szókratész gyanánt elsősorban „csak” kérdez (Néhány fejezetcíme: Hatalmi struktúrák fogságában?, Demokratikus-e a melegházasság?, Több szabadságot jelent-e a melegházasság?, Veleszületett-e a homoszexualitás?, Nem elég, hogy szeretik egymást? A meddőség kérdése, Érvelhetünk-e a vallással?, „Ki vagyok én, hogy megítéljem?); tehát Szilvay kíváncsian kérdez és válaszokat keres a posztmodern, neoliberális és konzervatív tudományos szövegekben és publikációkban.

Mert a melegházasság körüli szócsaták háttere még a fent idézett mazsoláknál is érdekesebb, sorsdöntő következményeivel. Ideológiák harca folyik: a minden forradalmi hibát nagyvonalúan alkalmazó neoliberalizmus „utópisztikus elmélet” /Harvey/ - és hogy az utópiák jakobinus, avagy bolsevik eredetűek, szinte mindegy, mert bizony szenvedést és káoszt hoztak az emberiségre. Továbbá a neoliberálisok a forradalmiasság jegyében teljes hévvel átadják magukat az általuk igazságként felfogott ügy megvalósításának. A saját érdekeik megvalósítását élet, halál harcként fogják fel, és az eszméket fegyverként használják. Állandóan valaki, vagy valami „ellen” harcolnak.  

A neoliberális elme létállapota lett ez a civilizációk közötti állandó harc. Ez a „harc” annak összességében határozottan a nemzeti értékek és egyben az európai morál hagyományai ellen irányul. Vagyis a neoliberálisok a politikai harcban „élnek,” és csak elvbarátai vannak. „Emberi alapon való barátságot nem kötnek és nem ápolnak” /Heilbrunn/.

Bár a romantikus nemzeti hagyományaink, így a forradalom és a forradalmi harc fogalmát általában ünnepivé szépítik, talán érdemes volna elgondolkodni azon is, hogy (a forradalmak tragikus és kaotikus következményei nyomán) a forradalom és ellenforradalom Molnár Tamás–i értelmezése valóban új távlatokat nyit múltunk/jelenünk értékelésében. Már csupán azért is, hogy az Auróra mellett látszólag békésen ringatódzó Masha rombolónaszád kevésbé ártatlan publicisztikai fordulatként tűnjön fel végre a szemünkben.

A reményteli utópiák

A reménytelen utópiák korát éljük ismét. „Minden modern utópia a forradalmi gondolkodás magja – Molnár Tamás szerint – és (a hatása) ezen a premisszán nyugszik, a reneszánsz álomvilágtól a liberalizmusig és a marxizmusig (…) a végső cél a társadalmi kötöttségektől való szabadulás.”

„Talán paradoxnak hangzik, de igaz, hogy az ellenforradalmi szerzőket általában azért utasítják el, (a liberális oldalon) mert az, amit leírnak, valóságos, míg a forradalmi szerzők, Saint-Justtől és Hegeltől Sartre-ig és Marcuséig, azért népszerűek, mert spekulatívak” /Turgonyi Zoltán/. Nem véletlen tehát, hogy az emberiségnek a rejtekező egyetemes tapasztalata viszonylag könnyen és sajnos gyakran erodálódik. Az állampolgárok általában engednek a nem is mindig olyan gyengéd erőszaknak. Az utópiák jegyében látszólag megvalósított társadalmi szerkezetek anarchikus, és káoszba bomló szándékok együttese, amelyben én kultuszok és személyi kultuszok és váratlan önző vágyak özöne ömlik rá az országok polgáraira és a fellázadásukig uralja életformájukat. 

Ilyenkor bomlik le a morál, olykor kényelmetlen, de mégis megőrző ereje. A hagyományok értéküket vesztik, majd a társadalom szemétdombjára vetik őket a haladás nevében. Csak modern kell, sőt csak posztmodern, mert most ez volna a sikk. Pedig „ezek a posztmodern zagyvaságok ellenérzéseket, bosszankodást, netán haragot csak a paranoid emberekből váltanak ki. Aki nem paranoid az vagy nevet rajtuk, vagy unalmasnak találja őket. Márpedig a 20. sz. történetéből leginkább az a tanulság vonható le, hogy a paranoiditás a modern ember legfőbb ellensége.” /Botond Gyula/

A konzervatív gondolkodás sem dicséri mindig a posztmodern attitűdöt. Gyakran benne sejti a sznobizmus cseleit, a leplezett giccs alkalmazását a művészetekben és a para-tudományt a tudományban. „Mert a posztmodern valamennyi narratíva megdőlését hirdeti. A posztmodern morál eszménye a jó közérzet, függetlenül társadalmi tartalmaitól.” A posztmodern „inkább tanácstalan és derűs, semmint intellektuális és boldogtalan” (Pethő Bertalan) - ami kísértetiesen emlékeztet az anyukák jó tanácsára: „inkább légy buta, fiam, semmint túl okos és boldogtalan”… nincs tehát értelme felelősséget vállalni, állásfoglalásokra sincs szükség. „Ez az apatikus morál azonban figyelemre méltó módon csap át normatív ítélkezésbe, sőt, harcias jogérvényesítésbe, amint leszáll a tekintet az emberi lényeg puszta szubsztrátumához, a biologikumhoz.” /Hernádi Miklós/

A hagyományok ereje

Van e még a hagyományoknak társadalomformáló, megőrző ereje, teremtenek e még morált, társadalmakat szabályzó írott és íratlan törvényeket? Szilvay a pusztuló hagyományok szükségességét állítja szembe a melegházasság ideológiájának sodró agresszivitásával.

Néprajzi érdeklődése és műveltsége alapján ugyan pontosan tudja, hogy a hagyományok érzékeny világa a változó kor metamorfózisai nyomán jelentős veszteségekkel képes csupán átalakulni, illetve részint megmaradni. Ma már a legeldugottabb falut sem lehet visszaképzelni korábbi mai szemmel annyira csodált, népművészetileg oly termékeny viszonyai közé. Talán nem kellene, hogy törvényszerű legyen mégsem az a jelenkori általánossá vált szégyellt/titkolt gyakorlat, hogy a giccs vegye át a népművészet értékeinek esztétikai szerepét. Vannak azonban hagyományrendszerünknek kikerülhetetlen sarokkövei. Civilizációnk mindenképpen a társadalmi (bár változó, a kor követelményeihez igazodó) morál jegyében alakult/fejlődött mostanáig. Ma sem feltételezhető más úton ez a folyamat.

Szilvay könyvének, ennek a látszólagos vitairatnak talán ez volna az alig rejtett, fontos (egyáltalán nem másodlagos) üzenete. A szerző nem a katolikus teológia sajátos magyarázataira fekteti a közlendője hangsúlyait (kivéve a záró fejezetet, a IV. részt), hanem filozófiai, szociológiai és pszichológiai érveket csoportosít Rousseautól Burkeig, Marxon, Foucalton át a posztmodern Lyotardig.

Könyvét tehát nem zárt, szűk (vélemény-)közösségnek írta. Könyve első fejezeteiben felfedi szándékát a melegházasság, a gender elmélet és a LMBTQ kinyilatkoztatásainak vizsgálatáról, majd az olvasót előkészítendő alapos és olvasmányos elemzést ír a jelentősebb pro és kontra gondolkodók véleményeiről a koruk szellemi divatjai és politikai pressziói viszonylatában. A többi már az olvasó dolga (lenne), józan paraszti eszén és műveltségén átszűrve, végigelemezve az olvasottakat, a tanulságokat majd elhelyezi saját előítélet rendszerében. Platón és Arisztotelész szerint a filozofikus gondolkodás már a kezdetekben a reflexiók alapján szembefordult a mítosszal. Vagyis, aligha juthat/juthatott messzire önnön kezdeteitől, különben alapvetően megváltozna a jellege, és pozitív tudományba fordulna, vagy ellenkezőleg, visszasüllyedne a mítoszba. A reflexió viszont elválaszthatatlan része kell, hogy legyen annak a jelenségnek, amit más gondolkodási módokkal, más vizsgálódási módszerekkel szembeállítva „filozófiának” nevezünk. Tudományosságunk alapja a reflexió, ennek a mitikus megkerülése azonban egyenesen a hamis para-tudományos megközelítéshez vezet.

Szilvay Gergely

A melegházasságról

Kritika a klasszikus gondolkodás fényében

Századvég Kiadó, Budapest, 2016