Betyárbolhából vérelefántot – így küzd a TASZ a köztévé ellen

Jóstehetségem van. Vasárnap például 4-0 volt a tippem. Teljesen komolyan. Fültanúim is vannak. Aztán: amint hírt gyúrt a 444 a köztévé betyáros bejátszójából, máris biztos voltam benne, hogy vérelefánt lesz ebből a kótyagos betyárbolhából pillanatok alatt. Jó, rendben, ehhez mondjuk nem kellett jóstehetség.

Mindenesetre bejött.

Az Index médiablogja gyorsan kontextusba helyezte a dolgot (ebben a csúnya nőverő országban ilyet, stb.), más blogok írásaiból mindenki, akinek van szeme a hallásra, kiszagolhatta a sötét jövőt pikk-pakk: tobzódni kezd a nők elleni erőszak, jön a csiklókivágás Pannónia bús vidékén, mert a díszbetyár úgy tett, mintha megsuhintgatná a köztévé riporterét a híradóban. Csatlakozott a nőjogi nyomuláshoz Szél Bernadett, aztán menetrendszerűen megérkezett a TASZ is: a társaság ügyvezetője nyílt levéllel fordult a Médiahatóság elnökéhez..

„Sokak számára ismert lehet az MTVA 2016. június 27-i tudósítása, melynek témája az asszonyverés volt” – rúg hálószaggató öngólt rögtön az elején Kapronczay Stefánia. A műsor témája ugyanis nem az asszonyverés volt. Hanem a Tihanyi Levendulafesztivál. Épp ez, a témaválasztás okozta, hogy ilyen kis hülye betét keveredett a műsorfolyamba. De erről később. Kapronczay folytatja: „A műsorszám részeként egy betyárnak öltözött férfi karikás ostorral imitálta a női riporter megverését, miközben a következőket mondta: “Ott marad, nem mozog, mert adok én neki! A kutya fáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki! Így neveli a betyár az asszonyt! Így kell ezt csinálni”. A bemutató végeztével pedig azt mondta, hogy „emberek, az ilyen nőt meg köll becsülni, okvetlen, mert bírja a verést, ebből jó asszony lesz”.

A TASZ szerint ezek a szavak, függetlenül attól, hogy milyen cselekmény kíséretében hangzottak el, már önmagukban méltatlanok egy közszolgálati médiaszolgáltatóhoz, s nagyon nagy gond szerintük, hogy a műsorszám „ellentételezésére később nem került sor”, hiszen a „felháborodást” követően az MTVA úgy nyilatkozott, hogy a jelenet során a riporternő nem érzett fájdalmat és „természetesen a magyar közmédia nem támogat semmilyen bántalmazást, legyen szó lelki-, vagy akár fizikai bántalmazásról, és nem is biztat ennek elkövetésére senkit sem”.

Mit tesz erre Kapronczay? Elszánt forradalmárként ront a logika fényes palotájába, aztán így folytatja: „Bízom benne, hogy a közmédiával ellentétben az Ön által vezetett hatóság nem csak, hogy nem támogatja, hanem kifejezetten elítéli a bántalmazást...”

Nem támogatod? Az még nem jelenti ám, hogy ellene vagy! A közmédia tehát azzal, hogy nem támogatja a bántalmazás semmilyen formáját, még nem is ítéli el „kifejezetten” a bántalmazást. Ergo: a közmédia végeredményben bántalmazáspárti.

Ilyen nyakatekert elvakultság láttán csettinthetnénk is akár, vagy legyinthetnénk és mehetnénk tovább, de jobb, ha nem tesszük. Hanem megpróbáljuk leírni, hogy is került a bugyuta anyag a köztévé képernyőjére. Az ideológia nyálverés helyett talán érdemes a közmédia szakmai problémáiról beszélnünk – azokból ugyanis akad szép számmal.

Ami itt történt, az is ennyi. Nem a nőverés népszerűsítése volt a cél, ez eléggé nyilvánvaló annak, aki dolgozott már médiában. Aki nem, annak most elmondom, hogy megy ez.

A főnök úgy dönt, hogy kell egy anyag a Levendulafesztiválról. Szerencsétlen riporter és a stáb odavonul, hogy elkészítse. Már a kocsiban azon törpölnek, hogy mi a fenét lehet ebből kihozni. Főleg, hogy a főnök úgy küldte őket: aztán izgalmas, érdekes, nézőbarát anyag legyen. Izgalmas. Érdekes. Nézőbarát. Egy levendulafesztivál.

Odaérnek és azt látják, amire számítottak. Baromi sok a levendula.

Ebből kellene tehát kihozni valamit. A riporter keresi az érdekeset, de az érdekes nincs sehol. Persze, hogy nincs. Viszont meg akar felelni, valami színes anyag kell. Izgalmas. Beáll hát mindenféle aktivitásokba, szerepel a felvételeken, aztán megkéri még a betyárt, hogy csattintgasson felé. Az legalább valami. Egy kis eksön a levendulamezők lágy semmijében.

Igen, ez tényleg valami: a bulvárban. Ott szeretik celebesíteni a riportereket. A köztévébe meg nem való ilyesmi. Ott ne mutogassa magát a riporter, hanem kérdezzen és tudósítson. A közszolgálatnak az a dolga, hogy bemutassa, ami van – ahogy azt a kommunikációs stábjuk elviekben tudja is, hiszen leírta.

Ha tehát ez a betyáros jelenet nem a riporternő szereplésével, jajongásával készül, ha ez valami helyi népszokás lenne, semmi gond nem is lett volna az anyaggal. Ez van, itt ilyeneket játszanak, ezt élvezik, megmutatjuk. Ennyi. Jogvédőink persze ugyanígy tiltakoztak volna, de akkor nagyon simán lehetett volna legyinteni rájuk. Elmondhattuk volna, hogy az erőszak bemutatása kifejezetten oldó hatású is lehet. Felszabadító. Vitéz László például semmi mást nem tett Kemény Henrik kezében, csak püfölt és püfölt. Chaplinék esnek, ütnek, dobnak, fáj nekik... Röhögünk. Bud Spencer (nyugodjon békében) nagy, csattanós kamupofonokat osztogat. Imádjuk. Az ostor kamucsattanása is lehet vicces, ha jól van összerakva a jelenet. Ez nem volt. 

A nagyobb gond viszont tehát az, hogy a betyáros jelenetet a közmédia kreálta, munkatársa szereplésével. Így keletkezett az a látszat, hogy résztvevőként kifejezetten támogatja az asszonyverős betyárkodást. Elsőre látásra bizony nekem is az ugrott be, hogy ezeknek a közmédiásoknak agyukra ment a napsütés, hiszen vicces, jópofa és hagyományos népsportként mutatják be nekünk az ostoros nőverést. Csak aztán elkezdtem gondolkodni, hogy ez hogyan is lehetett. Nem volt nehéz rájönni, hogy a nőnemű riporter nyilván nem nőellenességből szállt be ebbe. Hanem egyszerűen azért, mert nem volt elég izgi a valóság.

Nos, a közmédiának márpedig nem feladata, hogy ha ami van, nem elég izgi, azt mindenképp felplankolja valahogy. Levendulafesztiválokról például egyáltalán nem kötelező forgatni.

Kinyílott a pitypang.

Arról sem.