Olyan konkrét téma, amit eldugtunk, nem, csak mindenkiben előbb gyullad a piros lámpa, mint korábban, és hamarabb áll meg. Az emberek érzékenyebbek, robbannak, hőbörögnek, nyilván ez nem a műsorkészítő hibája, hanem egy ország kórképe. Mondasz valamit, mire észbe kapsz, jönnek a nőegyletek. Ez a rettenetes érzékenység szerintem nem valós, és nem is annak az orgánumnak szól elsősorban, aki közli, hanem egyfajta belső inger, amit le akar vezetni valakin. Elkeseredett, frusztrált, reményvesztett ember lett a magyar, és ez nagyon szomorú. (…)
Volt olyan ügy, ami mellé odaálltatok, és látszata is volt?
Volt, amikor például az Annával veszekedtünk menekültügyben, ezt azt hiszem, te is megírtad, igyekeztem a fejében rendet tenni, de közvetve nemcsak az övében, hanem a hallgatókéban is. Elmondtam, hogy ez miért fontos, és miért kellene, hogy mindenkit érdekeljen, és miért lenne fontos, hogy mindenki kimenjen a Keletibe, és megnézze a saját szemével, mi van ott, hogy mit kommunikálnak hivatalosan, és mi a valóság. A szemünk előtt zajlott, zajlik a történelem, akinek részesei vagyunk, és ehhez így is hozzáállhatunk és úgy is. Szerintem kutya kötelességünk segíteni azokon az embereken, akik ott aludtak a Keletiben, és volt, aki ugyanezen a véleményen volt, mások nem értettek velem egyet, mindenesetre nagyon sokan telefonáltak, sokan mentek ki, és győződtek meg arról, hogy a hivatalos kommunikáció és a valóság mennyire nem fedi egymást.”