Elkeseredett, reményvesztett lett a magyar

„Azóta vigyáztok az ilyenre?

Igen. Az ingerküszöb nagyon alacsonyra került, az emberekben annyi a frusztráció, hogy már nem lehet olyan szabadon rádiózni, mint pár éve. Azt vettem észre, hogy mi lettünk a szelep, rajtunk lehet fröcsögni, a gőzt kiengedni. Az emberek kényelmetlenül érzik magukat a bőrükben, és egyszerűen ezt valahol le kell vezetni – ha bedobsz egy olyan témát, ami erre alkalmas, akkor be is következik. Amit négy-öt évvel ezelőtt simán belefért, aminél a hallgató vette a lapot és röhögött, na az most már nincs meg. Egy picike szikra elég, és ugranak mindenre. Az is jelzi az ország mentális állapotát, hogy a rádiós műsorkészítőknek nagyon végig kell gondolniuk, mi az, ami kimegy, mi az, amit nem szednek szét azonnal.

Volt olyan téma mostanában, ami ezért maradt ki?

Olyan konkrét téma, amit eldugtunk, nem, csak mindenkiben előbb gyullad a piros lámpa, mint korábban, és hamarabb áll meg. Az emberek érzékenyebbek, robbannak, hőbörögnek, nyilván ez nem a műsorkészítő hibája, hanem egy ország kórképe. Mondasz valamit, mire észbe kapsz, jönnek a nőegyletek. Ez a rettenetes érzékenység szerintem nem valós, és nem is annak az orgánumnak szól elsősorban, aki közli, hanem egyfajta belső inger, amit le akar vezetni valakin. Elkeseredett, frusztrált, reményvesztett ember lett a magyar, és ez nagyon szomorú. (…)

Volt olyan ügy, ami mellé odaálltatok, és látszata is volt?

Volt, amikor például az Annával veszekedtünk menekültügyben, ezt azt hiszem, te is megírtad, igyekeztem a fejében rendet tenni, de közvetve nemcsak az övében, hanem a hallgatókéban is. Elmondtam, hogy ez miért fontos, és miért kellene, hogy mindenkit érdekeljen, és miért lenne fontos, hogy mindenki kimenjen a Keletibe, és megnézze a saját szemével, mi van ott, hogy mit kommunikálnak hivatalosan, és mi a valóság. A szemünk előtt zajlott, zajlik a történelem, akinek részesei vagyunk, és ehhez így is hozzáállhatunk és úgy is. Szerintem kutya kötelességünk segíteni azokon az embereken, akik ott aludtak a Keletiben, és volt, aki ugyanezen a véleményen volt, mások nem értettek velem egyet, mindenesetre nagyon sokan telefonáltak, sokan mentek ki, és győződtek meg arról, hogy a hivatalos kommunikáció és a valóság mennyire nem fedi egymást.”