Trianon felidézése a Nemzeti összetartozás napja kapcsán megint alkalmat adott, hogy két egymással szöges ellentétben álló nézet uralja a közbeszédet bármilyen értelmes és konstruktív párbeszéd helyett, így aligha kerültünk közelebb a történelmi trauma feloldásához és a nemzetpolitikai probléma megoldásához.
Ott van ugyebár a magyar nemzetállamot „tisztán” etnikai alapon elképzelő tábor, akik most bőszen védelmeznék az etnikai, sőt még vallási-kulturális tekintetben is (szerintük) „tisztán”, minden mástól elkülönült identitású magyar nemzetet a bevándorlóktól, Soros-diverzánsoktól, brüsszeli diktátumoktól és egyéb külső mételyektől – kivéve talán a putyini szponzorációt, mely mintha kevésbé szúrná a szemüket. Nemcsak az épp hatalmon levő párt és a Jobbik képviseli ezt mifelénk, mert köztudomásúlag szinte minden szakadár nacionalista pártot ugyanaz a putyinista erőtér szponzorál (nem kevés sikerrel) szerte Európában, sőt a tengerentúlon is. Van egy közös hívószavuk, amiről jól felismerhetjük őket, mert minden második-harmadik mondatukba belecsempészik a „nemzetállam” szót (aminek különös hangsúlyt adnak). Mintha nem vennék tudomásul a rájuk nézve felettébb kínos közjogi tényt, hogy még az általuk alaposan átírt alkotmányunk alapján sem nemzetállam Magyarország.
A másik szekértábor az etnicista nacionalizmusnak annyira az ellentétét szajkózza, hogy álláspontja ezáltal nem kevésbé szélsőségessé, és a reálpolitikai lehetőségektől nem kevésbé elrugaszkodott ideológiává válik. Kábé olyan abszurd a sztorijuk, mint történelmi előzményük, a néhai szovjet-kommunista internacionalizmus, csak ők ugyanezt a gyarmattartó birodalmakra általában jellemző, helyi identitásokat mindenhol bedaráló imperialista ideológiát többnyire globalista-kapitalista formában fogalmazzák meg. Nekik még több szponzoruk van, mint a putyinista tábornak. Nemcsak Soros, ó dehogy; mert jellemzően ezt a világnézetet közvetítik a multik és a globális (kereskedelmi) média, ide értve a mainstream internet tartalmakat is. Itthon momentán marginálisnak tűnnek, különösen politikai képviseletüket tekintve, főként a balliberális koalíció látványos bukása és az Orbán rezsim „nemzeti nagytőkés” konszolidációja, vagyis az ország és a hatalom szűk körű reprivatizációja óta.
Ugyan nem kifejezetten globalista köntösben, inkább egyfajta Habsburg-revizionizmus igényével a legértelmesebben Techet Péter fogalmazta meg az etnicista nacionalizmus kritikáját a másik tábor nevében. Pontos és elgondolkodtató diagnózis olvasható ebben a cikkben egy fatális csúsztatással: nem a Habsburgok révén volt nagyobb, erősebb, európaibb és integránsabb a történelmi Magyarország, hanem azért, mert sosem nemzetállam volt, grosso modo 1848-ig. Az Anjou vagy árpádházi királyok alatt egy fia Habsburgunk sem volt és ugyanúgy állt mindaz a fejlett európaiság, amit Techet Péter cikke nekik tulajdonít és Ausztriának. Tévesen.
Magyarország közjogilag nem nemzetállam
Van itt egy komoly közjogi bökkenő, mely mintha egyik szekértábornak se tűnne fel: Magyarország Alaptörvénye alapján semmiképp sem nemzetállam. Röviden idézném a hatályos alkotmány ide vágó passzusát, mindjárt a preambulumként megfogalmazott Nemzeti Hitvallásban ez áll ugyanis:
„A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.
Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.”
Aki tud olvasni, annak logikailag és politikailag is csak egy vállalható lehetőség adódik tehát e tekintetben: ha Magyarország etnikailag (netán vallásilag, kulturálisan, stb.) „tisztán” nemzetállam lenne, akkor más etnikumok (nemzetiség, netán más vallású és kultúrájú közösségek) nem lehetnének államalkotó tényezők. Ugye mennyire felháborít minket (joggal!), mikor a szomszédos országokban élő magyarokkal szemben pont egy ilyen tisztán etnikus nemzetállam igényével (pontosabban: igénytelenségével) lépnek fel... Hát mi se tegyünk így, ha már ilyen szépen ott áll az Alaptörvényben, hogy közjogilag nem is tehetnénk: mert ez itt NEM NEMZETÁLLAM, tekintve, hogy a velünk történelmileg együtt élő nemzetiségek is államalkotó tényezők. Immár több mint ezer éve. Ha valamire joggal lehetnénk büszkék, mint európaiságunk szép és ősi bizonyítékára, akkor épp a Szentkorona-tan eme közjogi örökségét kellene kiemelnünk, különösen Trianonra emlékezve.
Csak hát ez ugye rácáfol mindkét bősz szekértáborra: a nacionalistákra éppúgy, mint a ma globalistaként agitáló internacionalistákra. Nem mellesleg mindkét tábor idegen hatalmak és érdekek szálláscsinálójának bizonyult amióta egyáltalán megjelent és eluralkodott a nacionalista ideológia és vele szemben az internacionalizmus – mert semmi mást nem szolgáltak, csak a nagyhatalmi érdekeket, hogy sikeresen megoszthassák és a maguk oldalán mobilizálhassák az ütközőzóna kis népeit. Aki mást mond, az semmit se értett meg az utóbbi két évszázad magyar és közép-kelet-európai történelméből. Pontosabban azok vélekednek másként, akiket sosem érdekelt elég komolyan ez a kérdés ahhoz, hogy egyáltalán több nézőpont összehasonlítását mérlegelve megvizsgálják (netán a tudományos egzaktság és tárgyilagosság igényével).
Legnagyobb történelmi tartozásunkat és a trianoni traumát legszebben, legjobban és leghatékonyabban ezáltal kezdhetnénk kiheverni és orvosolni, ha valódi történelmi hagyományainkat és közjogi örökségünket tisztázzuk, ha végre azt követnénk; nem pedig kétes és ködös nacionalista utópiákat, melyeknek éppen napjainkban tapasztalhatjuk meg újra vészterhes következményeit. Például itt a szomszédos Ukrajnában. Akarunk olyat itthon is? Mert ha nem, azt nagyon másképp kellene akarnunk. Ahhoz nagyon másképp kellene beszélnünk Trianonról, a nemzeti identitásról és államiságunktól, mely több mint ezer éve nem nemzeti alapokra épült. Hála Istennek.
Amikor bejött ez a nacionalista hőzöngés, pár év alatt szét is esett az egész. Először csak a terület csökkent töredékére, de azóta azt láttuk, hogy a magyar tudat is rohamosan tovább szűkül és szűköl. Tovább trianonozunk, és ezzel folytatjuk ugyanazt a tévutat, mely az ország legnagyobb kudarcát eredményezte. Pedig egy európai államszövetség tagjaként (ráadásul a trianoni utódállamokkal együtt!) igazán ideális alkalmunk lett volna – vagy lenne még ma is – helyrehozni a történelmi tévedést és folytatni az ezer éven át stabilnak bizonyuló jó irányt: a békés egymás mellett élést a szomszéd népekkel, a többi itt élő nemzetiséggel és az államalkotó István király intelmei alapján bizony még a bevándorlókkal is!
Szerény javaslat: forduljunk az Alkotmánybírósághoz a Nemzeti Összetartozás Napja nevének módosítása érdekében!
Hatályos alkotmányunk betűjével és szellemével ellentétes tévedés történt tehát, mikor „Nemzeti összetartozás napja” néven iktatták be a trianoni megemlékezést, hiszen közjogilag sem nemzeti alapon kellene elképzelnünk összetartozásunkat. Talán nem késő kijavítani a tévedést. Jó alkalom lenne ez elmagyarázni a sajtóban és az iskolákban, hogy mennyire nem az idegengyűlölő acsarkodásban és negatív önmeghatározásokra bazírozott nacionalizmusban (miszerint magyar az, aki nem zsidó-cigány-tót-rác-oláh, stb), hanem egészen máshol keresendő ezeréves identitásunk. Akkor talán újra lenne értelme beszélnünk Trianonról is és úgy emlékezni a történelmi Magyarország örökségére, hogy azzal közjogilag és politikailag is méltó módon folytatjuk.
Tulajdonképpen sokkal inkább hívhatnánk e napot amúgy „nemzeti össztartozásunk” napjának is, mert talán ez momentán a legnagyobb történelmi adósságunk. Nem annyira Európának vagy a szomszéd népeknek, hanem sokkal inkább magunknak, elődeinknek és persze utódainknak tartozunk vele.