Időutazók a parlamentben

„Ismét kitiltották az RTL Klub stábját az Országgyűlés épületéből, miután a tévécsatorna riportere a törvényalkotási bizottság üléstermében kérdezte Vas Imre fideszes politikust arról, hogy mit mondott neki Rubovszky György egy héttel korábban Áder János újraválasztásáról. A mostani szankció azonban nem az első: tavaly ősszel az említett csatorna híradójának összes munkatársát több hónapra kitiltották a parlamentből, miután megmutatták, hogy a stábjukat nem engedték be Orbán Viktor és a NATO főtitkárának sajtótájékoztatójára. Néhány hete pedig az Index, a HVG.hu, a 24.hu és a Népszabadság összesen hat újságírójával közölték, hogy mivel tiltott helyen forgattak, határozatlan időre felfüggesztik belépési lehetőségüket a Parlamentbe.

Habár a kitiltások hivatkozási alapja minden esetben a házszabály volt, gyanús, hogy valamennyi alkalommal ellenzéki lapokat sújtottak ezzel a súlyos szankcióval. A Magyar Lapkiadók Egyesülete akkor jelezte: tény, hogy az újságírók nem a munkájukat lassan ellehetetlenítő házszabályok által megjelölt helyen próbálták szóra bírni a képviselőket, ugyanakkor az újságírók a közérdeklődésre számot tartó ügyekben nem az Országgyűlésnek, hanem az állampolgároknak tartoznak felelősséggel, ami kiterjed a hiteles és korrekt tájékoztatásra. Közölték: a törvényhozói munka átláthatósága, valamint a választópolgárok tájékoztatása közérdek, ezért kiemelten fontos, hogy az újságírók a lehető legnagyobb szabadság birtokában végezhessék munkájukat az állampolgárok széles körű és kiegyensúlyozott tájékoztatása érdekében. Azonban a mostani kitiltássorozat csak csepp a tengerben: a kormánypárt múlt évben a Hír TV, a Lánchíd Rádió és lapunk ellen is bojkottot hirdetett, de ez még mind semmi. Napjainkban ugyanis egyre jobban elharapózik az a politikusi mentalitás, amely úgy kezeli az újságírókat, mintha azok a saját szóvivőik lennének. A mai politikusok többségének a jó újságíró azt jelenti, hogy az nem csupán távol tartja magát a kellemetlen kérdésektől (korrupció, MNB-botrány, szegénység stb.), hanem még ki is javítja a cikkében a nyilatkozó politikus tévedéseit.

Tekintsünk el attól, hogy ez szánalomra is méltatlan viselkedés. Attól is tekintsünk el, hogy az efféle magatartás nemcsak az egyes újságírókat, de az egész újságírószakmát sérti, hiszen a tudósítók és riporterek csak a munkájukat végzik. De attól már ne tekintsünk el, hogy az önkényeskedő politikusok éppen önmagukat teszik nevetségessé. Nem értik meg, hogy ez már nem a hatvanas–hetvenes évek magyar médiavilága, ahol műveletlen pártcsinovnyikok döntöttek egy-egy cikk, sőt újságíró sorsáról a krumplileves és a krumplis tészta között.

A média ugyanis azóta gyökeresen átalakult. Ha a hatvanas években a helyi téeszelnök nem akart nyilatkozni a megyei lapnak, az újságíró sürgősen más témát keresett. Ma már egy újságíró még nagyobb lendülettel veti magát az adott témára, ha azt tapasztalja, hogy kellemetlen kérdéseket feszeget. Forrás pedig egy demokráciában mindig akad bőven, akik nem feltétlenül fognak kegyesen bánni a titkolózó politikusunkkal. Míg a hatvanas években egy politikus le tudta rendezni azzal a médiamunkást, hogy nem kíván nyilatkozni, ma már egészen más a felállás: az újságíró beleírja a cikkébe, hogy hiába kereste a cikk szereplőjét, az nem kívánta megosztani a véleményét a lap olvasóival – s ezzel a politikus megteszi azt a szívességet az újságírónak, hogy önmagát minősíti. A kitiltások hatása hasonló: ugyanis az ilyen esetek már önmagukban hírnek számítanak, így éppen a szankciót foganatosító személy járatja le vele önmagát. És akkor még nem beszéltünk a médián belül igenis működő szolidaritásról: az újságírók jól ismerik egymást a sajtótájékoztatókról, olvassák egymás cikkeit, így ma már egy feketelistára került újságíró is pillanatok alatt összeszedheti a keresett információkat, ha megkéri a kollégáját, hogy segítsen neki. Ahogy ma már a tiltások nem működnek, a részrehajló támogatás is felmondja a szolgálatot: hiába nyilatkozik egy politikus kizárólag a neki kedves lapnak, az internetre kikerült cikket perceken belül átveszik a politikusnak kevésbé kedves, ellenzéki lapok – méghozzá saját tálalásban, amire a politikusnak már aligha van ráhatása.

Csődöt mondanak tehát a pártállami reflexek, mert csak kellemetlen helyzetbe sodorják a politikusokat. Szemmel látható, hogy sokan még nem értették meg az új idők szavát, és úgy viselkednek, mintha egy időgépből léptek volna ki, amelyet a hatvanas évekből küldtek jelenünkbe. Akkor a média a politika – vagyis a párt – szolgálóleánya volt, ma már minden akadályozó szándék ellenére is független intézmény, már ami a valóban olvasott és nézett sajtótermékeket illeti. Aki ezt képtelen megérteni, annak megkérdőjeleződik az alkalmassága a politikusi szerepre, de még a XXI. századi boldogulásra is.”