Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Amíg zsúfolt széksorok fogadják a mindenkori kormánypropagandát, addig a hatalom kénye-kedvére tilthat ki újságírókat bárhonnan.
„A hat tudósító kitiltására csak egyetlen valódi válasz lehetett volna. Ha az újságírók testületileg kivonultak volna a parlamentből, s mindaddig nem is mennének vissza oda, amíg sűrű elnézést kérve nem engedik vissza kollégáikat. Egyszer már tudatosítani kellene a hatalomban, hogy nem a médiának van szüksége rájuk, hanem nekik a médiára. Ha a tévék és az újságok - határozatlan ideig - bojkottálnák a híradást a parlament, meg a kormány munkájáról, akkor az urak talán rájönnének, mennyire helytálló az előbbi mondat. Tudom persze, hogy ez lehetetlenség. A sajtó pontosan annyira kétfelé szakadt, mint az ország. A hatalmat feltételek nélkül kiszolgáló része pedig semmilyen körülmények között nem venne részt egy ilyen szolidaritási akcióban. A szolidaritás, mint olyan, ki is veszett a sajtó jelenlegi szótárából, még akkor is, ha jobb- és baloldali újságoknál, portáloknál vagy tévéknél dolgozó újságírók nagyon gyakran jól együtt tudnak működni. Nem is rajtuk múlna egy ilyen bojkott. Csakhogy a főnökök változatlanul elküldik őket az Országgyűlésbe, a Kormányinfókra, a parlamenti eseményekre. Jellegzetes, hogy a kitiltásban érintett egyik sajtószerv vezetője tiltakozó levelét azzal zárja, hogy továbbra is igyekeznek megfelelni a vonatkozó normáknak, s bízik benne, hogy "az ügy megnyugtatóan rendeződik". Ahelyett, hogy elküldené a kitiltókat melegebb éghajlatra és megígérné, hogy amíg azok visszaélnek hatalmukkal, addig egy szó sem jelenik meg róluk a lapjában.
Hiszen a hírversenyben nem kell minden áron részt venni. Vannak pillanatok, amikor az emberi és újságírói méltóságnak többet kellene nyomnia a latban, mint annak, hogy kielégítsük a polgárok érdeklődését a közügyek iránt. Ha ugyanis ebben a munkában tudatosan és rendszeresen akadályoznak, akkor arra kell felhívni a figyelmet, hogy ez így nem mehet tovább. S nem a Társaság a Szabadságjogokért nevű szervezetnek lenne elsődleges feladata, hogy kiálljon a kitiltottak mellett. De ők megtették, mint ahogy azt is, hogy az Alkotmánybírósághoz és a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak az ügyben. (...)
Amíg zsúfolt széksorok fogadják a mindenkori kormánypropagandát, addig a hatalom kénye-kedvére tilthat ki újságírókat bárhonnan.”