Felejtés helyett szembenézés – Gondolatok a holokauszt nemzetközi emléknapjára

„Hívőként szembe kell néznünk a múlt olyan örökségével, mely rávilágít, hogy – a holokauszt idején bármennyire is voltak, akik palástot, papi ruhát használva kiálltak embertársaikért, keresztleveleket állítottak ki, hogy segítsenek zsidó testvérükön, s noha feljegyzések tanúsítják, hogy nem egy templom szószékén vagy egyéb zugában bújtattak zsidókat – mégis, meg kell állapítanunk: a felszólalás valós, együttes hangja elmaradt. Erre figyelmeztet Fabiny Tamás evangélikus püspök is, amikor egy korábbi interjúban hangsúlyozza: »Sokszor hivatkozunk azokra az evangélikus lelkészekre – így Keken Andrásra, Ordass Lajosra vagy Sztehlo Gáborra –, akik a vészkorszak idején kiálltak zsidó honfitársaikért. Nem is lehet eléggé hangsúlyozni az ő helytálló magatartásukat, azonban azt a kockázatot is látom ebben, hogy sokszor kipipáljuk a saját ügyünket, mondván »mi milyen szépen helytálltunk«. Ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell mondani, hogy nem volt mindenki Sztehlo, Keken és Ordass, hanem elég sokan fordultak akkor is az árral.«

Ezért is állíthatjuk, hogy a keresztény felekezeteknek nemcsak felelősségük a múlttal való szembenézés, hanem hitelveikből következően kötelezettségük is van. Számos egyházi dokumentum, megemlékezés jelzi, hogy a soá idején történő mulasztások egyházi felismerése elkezdődött. Ilyen többek között Ferenc pápa a római zsinagógában elmondott imádságát követően kifejezett gesztusa, amikor a római rabbit átölelte. Hasonlóan fontos kezdeményezés az ökumenikus imahét zárónapja, amikor keresztény felekezetek képviselői és rabbik – a gyülekezettel közösen – együtt imádkoznak a békéért. Fontos tudnunk, hogy nem új keletű a keresztény–zsidó imaóra, a 20. század hajnalán számos dokumentum őrzi az együttélésnek ilyen formájú testvéri szépségét. »Meséld el fiaidnak« olvashatjuk az Ószövetségben és hangzik fel azóta is zsidó ünnepeken. Meséljük el mi is, hogy mi történt, hogy az ember hogyan fordult szembe Istenével, teremtettségével, önmaga emberségével, etikájával, hogy a múlt sötétségéből tanulva, az áldozatok és embermentők előtt fejet hajtva alázattal tudjunk tovább élni.”