Nem volt semmi, ami a faluban tartotta volna őket. Saját földjük és ékszereik nézegetése biztosan nem. Rosszabb, ha valami nem veszik el teljesen, hanem ott van az ember orra előtt, de már nem az övé.
Fotó: Fortepan
Az ötvenes évek legsötétebb időszaka volt, amikor Ferencet kuláknak nyilvánították. Nem volt ugyan elég földje hozzá, nem is volt a kommunizmus nyílt ellensége, de hát a kvótát fel kellett tölteni, ezért addig szorozgatták a szőlőjét, hogy éppen a határ fölé kerüljön.
A „kulák” bélyeg két évtizeddel korábban, kétezer kilométerrel keletebbre meglehetősen nagy eséllyel halálos ítélet volt, kiéheztetéssel vagy szibériai deportálással végrehajtva. Millióknak kellett meghalnia azért, mert nem fértek bele a nagy vízióba. Magyarországon erről szó sem volt. Csak elvitték a lovat, kocsit, hízót. Egyik alkalommal, amikor Ferenc menye, Ilona kenyeret sütött, fél tucat pribék tört be a házba és vitték a frissen sült házikenyeret. Máskor a tyúkok nem tojtak eleget, rohanni kellett a városba és a piacon megvenni a hiányt, hogy meglegyen a beszolgáltatási kvóta. Aztán ott volt a folyamatos megalázás, időnként némi erőszak, és persze a 18 ezer forint adó, ami az ötvenes években valóságos vagyon volt. Ferenc fiának, ifjabbik Ferencnek és unokaöccsének fel kellett jönnie Budapestre dolgozni, hogy kifizethessék.
Eddig semmi különös nincs a történetben, százezrekkel esett meg hasonló akkoriban, voltak nagyon sokan, akikkel rosszabb, sokkal rosszabb is. Történt azonban az egyik padláslesöprés után, hogy a család a kétségbeesés szélére sodródott. Van még néhány szép bútor, ruha és némi ékszer, ami felkeltheti a behajtók érdeklődését. Mit lehetne tenni?
*
És akkor jutott eszükbe a szomszéd, István. Nem volt dolgos ember, de gyerekkora óta ismerték, megbízhatónak gondolták. Szegény volt, és jó kapcsolatai voltak a falu új vezetőivel, akik szintén nem a dolgosabbak és módosabbak közül kerültek ki. Elmondták neki a problémát. Hogy mindent visznek a kommunisták. És ő azonnal felajánlotta, segít, mert hozzá nem jönnek ám a pribékek, soha. Egy éjjel átvitték a bútorokat, ruhákat, és mindent, ami még értékként megmaradt. Az egyik szekrényben volt egy zárható fiók, oda tették be a jegygyűrűket, egy rubintos kísérő-gyűrűt, a nehéz arany nyakláncot meg néhány fülbevalót. Hosszú hónapok után nyugodtan aludtak el, mert biztonságban tudták maradék vagyonkájukat.
Eltelt néhány hét, és az utcában meghalt valaki. Ferenc menyének fekete ruhája a szomszédban volt, a szekrényben. Átment szépen, fel is vette, amikor meglátta, hogy a fiók zárja furcsán áll. Megpiszkálták. Rettenetes érzése támadt, hazament a kulcsért és megpróbálta kinyitni. Nem nyílt. Szólt a szomszédnak, az is próbálkozott sokáig, mire végre kinyílt. És a fiókban nem volt ott az ékszeres doboz. Ilona ránézett a szomszédra, az rá, és nem szóltak semmit.
A temetés és a tor lezajlott, és minden ment tovább, ahogy korábban. Köszöntek egymásnak, elbeszélgettek időről, emberekről, Ferenc és István ittak egy-egy pohár bort vagy pálinkát. Mégis mit lehetett volna tenni? A hatóságoknak szólni, hogy a szomszédnál rejtegetett vagyonka eltűnt? Az első osztályú jegy Rákosi börtönébe. Rákérdezni szemtől-szembe a szomszédnál, hol az ékszer? És mi van, ha nem ő volt? A fia, a felesége, a lánya vagy egy vendég is lehetett! Ha meg ő volt, okozhat nagyobb bajt is…
Teltek a hetek ebben az őrlődésben, amikor Ilona a közeli városban találkozott a szomszéd feleségével. Szép, nehéz aranynyakláncot viselt, új ruhában parádézott. Hasonlított a nyaklánc, nagyon hasonlított az övére, csak volt rajta egy medál is. Mint kiderült, a férjétől kapta, és a nő ragyogott az örömtől. Nézte Ilona elkerekedő szemekkel a láncot és nem tudott mást kinyögni: „Szép ez a nyaklánc, nagyon szép!”
De nem szólt gyanújáról semmit, és pár szó után elköszönt. Még ez sem volt bizonyosság.
*
Telt, múlt az idő, eljött a nyár, és házasodott a szomszéd fia. Szép volt a lakodalom is, mint a nyaklánc, nem is gondolta senki a faluban, hogy ennyi pénze van az amúgy a szegényebbek közé tartozó családnak. Néhány héttel később az ifjú férj átment valamiért Ferencékhez. Ilona nézte a jegygyűrűt, nézte. A férje Budapesten gürcölt, az apósa kint a földeken dolgozott, egyedül volt a két gyerekkel, a pici Ilonával és a legkisebbik Ferenccel, meg anyósával. Fogalma sem volt, mi lesz, de végül összeszedte a bátorságát.
Szép ez a gyűrű – megnézhetném? – kérte. A fiatalember, aki teljesen gyanútlan volt, lehúzta és odaadta. 1938 – ez volt belevésve. Ilona és az ifjabb Ferenc házasságának éve. A férje jegygyűrűje volt, immár a legkisebb kétely sem merülhetett fel. Visszaadta a gyűrűt a szomszéd fiának, és nem szólt semmit.
És nem szóltak utána sem semmit. Ők kulákok voltak, István szegény és a rendszernek kedves. Nemsokára meg is halt, elég fiatalon, mert egyre többet ivott és tüdőbajos is lett. A fián azért még látták a gyűrűt évtizedeken át, de neki sem szóltak. Mi végre lett volna? Amikor vége lett a padlássöpréseknek, rendben visszakapták tőle a bútort, ruhát. Ha nincs István, lehet, az se marad meg. Nemsokára jött a téeszesítés, és Ferencék többet vesztettek, mint néhány ékszer. Iszonyú, nagy fájdalom volt az, a föld, a szőlő, mind semmivé lett. Pontosabban nézhették minden nap, mert a kert végében kezdődött az egykori birtok. Hát így jártak a nyaklánc és a gyűrűk után a földdel is.
Jóval István után meghalt Ferenc, majd már az új világban, és már Budapesten az ifjabb Ferenc is. Ilonával közös döntéssel eladták a házat és otthagyták a falut még Kádár utolsó évében. A birtok megcsonkított maradékán, a háztájiban termeltek ügyességgel és szorgalommal annyit, hogy tudtak a fővárosban egy lakást venni. A két gyerek Budapesten kapaszkodott meg még a hetvenes években az ő segítségükkel, már unoka is született, nem volt semmi, ami a faluban tartotta volna őket. Saját földjük és ékszereik nézegetése biztosan nem.
Rosszabb, ha valami nem veszik el teljesen, hanem ott van az ember orra előtt, de már nem az övé.
*
Vettek egy telket Érden, hogy azért legyen föld és szőlő, mert a munkától nem tudtak elszakadni.
Ilona röviddel a halála előtt, majdnem ötven évvel az események után magához hívta lányát, és a kezébe nyomott háromszázezer forintot: Vegyél magadnak egy aranyláncot lányom, hogy emlékezzél rám, amikor már nem leszek.
Ilona lánya attól kezdve minden nap viselte ezt a láncot. Több mint egy évtizede, de nekem nem tűnt fel még a létezése sem, egészen mostanáig.
„Szép ez a nyaklánc” – mondtam az édesanyámnak.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Ha Madridban jár a magyar utazó, már csak természetes, hogy a látnivalók feltérképezésekor felkelti kíváncsiságát a Thyssen-Bornemisza Múzeum. Sejthető, hogy van itt valamilyen magyar kapcsolódás, és nem is akármilyen kapcsolódás ez.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
Szerdán bejelentette a német Zalando, hogy 1,1 milliárd euróért felvásárolja riválisát, az About You-t.
„Történelmi eredményt ért el az ország” – mondta a pénzügyminiszter.
