Szép ez a nyaklánc − egy huszadik századi történet

Fotó: Fortepan

Az ötvenes évek legsötétebb időszaka volt, amikor Ferencet kuláknak nyilvánították. Nem volt ugyan elég földje hozzá, nem is volt a kommunizmus nyílt ellensége, de hát a kvótát fel kellett tölteni, ezért addig szorozgatták a szőlőjét, hogy éppen a határ fölé kerüljön.

A „kulák” bélyeg két évtizeddel korábban, kétezer kilométerrel keletebbre meglehetősen nagy eséllyel halálos ítélet volt, kiéheztetéssel vagy szibériai deportálással végrehajtva. Millióknak kellett meghalnia azért, mert nem fértek bele a nagy vízióba. Magyarországon erről szó sem volt. Csak elvitték a lovat, kocsit, hízót. Egyik alkalommal, amikor Ferenc menye, Ilona kenyeret sütött, fél tucat pribék tört be a házba és vitték a frissen sült házikenyeret. Máskor a tyúkok nem tojtak eleget, rohanni kellett a városba és a piacon megvenni a hiányt, hogy meglegyen a beszolgáltatási kvóta. Aztán ott volt a folyamatos megalázás, időnként némi erőszak, és persze a 18 ezer forint adó, ami az ötvenes években valóságos vagyon volt. Ferenc fiának, ifjabbik Ferencnek és unokaöccsének fel kellett jönnie Budapestre dolgozni, hogy kifizethessék.

Eddig semmi különös nincs a történetben, százezrekkel esett meg hasonló akkoriban, voltak nagyon sokan, akikkel rosszabb, sokkal rosszabb is. Történt azonban az egyik padláslesöprés után, hogy a család a kétségbeesés szélére sodródott. Van még néhány szép bútor, ruha és némi ékszer, ami felkeltheti a behajtók érdeklődését. Mit lehetne tenni?

*

És akkor jutott eszükbe a szomszéd, István. Nem volt dolgos ember, de gyerekkora óta ismerték, megbízhatónak gondolták. Szegény volt, és jó kapcsolatai voltak a falu új vezetőivel, akik szintén nem a dolgosabbak és módosabbak közül kerültek ki. Elmondták neki a problémát. Hogy mindent visznek a kommunisták. És ő azonnal felajánlotta, segít, mert hozzá nem jönnek ám a pribékek, soha. Egy éjjel átvitték a bútorokat, ruhákat, és mindent, ami még értékként megmaradt. Az egyik szekrényben volt egy zárható fiók, oda tették be a jegygyűrűket, egy rubintos kísérő-gyűrűt, a nehéz arany nyakláncot meg néhány fülbevalót. Hosszú hónapok után nyugodtan aludtak el, mert biztonságban tudták maradék vagyonkájukat.

Eltelt néhány hét, és az utcában meghalt valaki. Ferenc menyének fekete ruhája a szomszédban volt, a szekrényben. Átment szépen, fel is vette, amikor meglátta, hogy a fiók zárja furcsán áll. Megpiszkálták. Rettenetes érzése támadt, hazament a kulcsért és megpróbálta kinyitni. Nem nyílt. Szólt a szomszédnak, az is próbálkozott sokáig, mire végre kinyílt. És a fiókban nem volt ott az ékszeres doboz. Ilona ránézett a szomszédra, az rá, és nem szóltak semmit.

A temetés és a tor lezajlott, és minden ment tovább, ahogy korábban. Köszöntek egymásnak, elbeszélgettek időről, emberekről, Ferenc és István ittak egy-egy pohár bort vagy pálinkát. Mégis mit lehetett volna tenni? A hatóságoknak szólni, hogy a szomszédnál rejtegetett vagyonka eltűnt? Az első osztályú jegy Rákosi börtönébe. Rákérdezni szemtől-szembe a szomszédnál, hol az ékszer? És mi van, ha nem ő volt? A fia, a felesége, a lánya vagy egy vendég is lehetett! Ha meg ő volt, okozhat nagyobb bajt is…

Teltek a hetek ebben az őrlődésben, amikor Ilona a közeli városban találkozott a szomszéd feleségével. Szép, nehéz aranynyakláncot viselt, új ruhában parádézott. Hasonlított a nyaklánc, nagyon hasonlított az övére, csak volt rajta egy medál is. Mint kiderült, a férjétől kapta, és a nő ragyogott az örömtől. Nézte Ilona elkerekedő szemekkel a láncot és nem tudott mást kinyögni: „Szép ez a nyaklánc, nagyon szép!”

De nem szólt gyanújáról semmit, és pár szó után elköszönt. Még ez sem volt bizonyosság.

*

Telt, múlt az idő, eljött a nyár, és házasodott a szomszéd fia. Szép volt a lakodalom is, mint a nyaklánc, nem is gondolta senki a faluban, hogy ennyi pénze van az amúgy a szegényebbek közé tartozó családnak. Néhány héttel később az ifjú férj átment valamiért Ferencékhez. Ilona nézte a jegygyűrűt, nézte. A férje Budapesten gürcölt, az apósa kint a földeken dolgozott, egyedül volt a két gyerekkel, a pici Ilonával és a legkisebbik Ferenccel, meg anyósával. Fogalma sem volt, mi lesz, de végül összeszedte a bátorságát.

Szép ez a gyűrű – megnézhetném? – kérte. A fiatalember, aki teljesen gyanútlan volt, lehúzta és odaadta. 1938 – ez volt belevésve. Ilona és az ifjabb Ferenc házasságának éve. A férje jegygyűrűje volt, immár a legkisebb kétely sem merülhetett fel. Visszaadta a gyűrűt a szomszéd fiának, és nem szólt semmit.

És nem szóltak utána sem semmit. Ők kulákok voltak, István szegény és a rendszernek kedves. Nemsokára meg is halt, elég fiatalon, mert egyre többet ivott és tüdőbajos is lett. A fián azért még látták a gyűrűt évtizedeken át, de neki sem szóltak. Mi végre lett volna? Amikor vége lett a padlássöpréseknek, rendben visszakapták tőle a bútort, ruhát. Ha nincs István, lehet, az se marad meg. Nemsokára jött a téeszesítés, és Ferencék többet vesztettek, mint néhány ékszer. Iszonyú, nagy fájdalom volt az, a föld, a szőlő, mind semmivé lett. Pontosabban nézhették minden nap, mert a kert végében kezdődött az egykori birtok. Hát így jártak a nyaklánc és a gyűrűk után a földdel is.

Jóval István után meghalt Ferenc, majd már az új világban, és már Budapesten az ifjabb Ferenc is. Ilonával közös döntéssel eladták a házat és otthagyták a falut még Kádár utolsó évében. A birtok megcsonkított maradékán, a háztájiban termeltek ügyességgel és szorgalommal annyit, hogy tudtak a fővárosban egy lakást venni. A két gyerek Budapesten kapaszkodott meg még a hetvenes években az ő segítségükkel, már unoka is született, nem volt semmi, ami a faluban tartotta volna őket. Saját földjük és ékszereik nézegetése biztosan nem.

Rosszabb, ha valami nem veszik el teljesen, hanem ott van az ember orra előtt, de már nem az övé.

*

Vettek egy telket Érden, hogy azért legyen föld és szőlő, mert a munkától nem tudtak elszakadni.

Ilona röviddel a halála előtt, majdnem ötven évvel az események után magához hívta lányát, és a kezébe nyomott háromszázezer forintot: Vegyél magadnak egy aranyláncot lányom, hogy emlékezzél rám, amikor már nem leszek.

Ilona lánya attól kezdve minden nap viselte ezt a láncot. Több mint egy évtizede, de nekem nem tűnt fel még a létezése sem, egészen mostanáig.

„Szép ez a nyaklánc” – mondtam az édesanyámnak.