A magyar alkotmány záróköve (1957)

„A magyar politikai géniusz legnagyobb alkotása a magyar történeti alkotmány.

Mint politikai mű, a magyar történelmi alkotmány szerzője: egyenesen a magyar nép. Még ellenséges elfogultság is meghajolt a magyarság e nagy kultúrteljesítménye előtt.

Indokolt, hogy ma, alig egy évvel a magyar forradalom után, a magyar történelmi alkotmányról beszéljünk, mert az 1956-os forradalomban a magyar nép mintegy megkoronázta

hétszáz éves művét és beteljesüléshez juttatta azt a fejlődést, amely annyi évszázad óta ebbe az irányba haladt.

A forradalom, amelynek annyi helyen egymástól függetlenül, a külső szervezés egységesítő munkája nélkül megfogalmazott követelései úgyszólván mindenütt a magyar alkotmányos gondolkozás alapelveit tükrözték vissza, egyenesen visszavezeti a képzeletet hétszázharmincnégy évvel ezelőttre, egy Székesfehérvár melletti szeles mezőre, ahol az 1956-os forradalomhoz hasonló tömegmegmozdulás zajlott le.

Itt ezen a széljárta dombon indult el a magyar alkotmány fejlődése és talán hozzátehetjük: az önálló magyar politikai gondolkozás is. Az Aranybulla által megtestesített gondolkozás gyökeres ellentétet jelent azzal a rendszerrel, amelyben a magyarság az előző évszázadokban élt. A korai Árpádok kormányzati rendszere minden részletében nem ismeretes előttünk, de abból amit ismerünk, annyi világos, hogy uralmuk autoritatív volt, teljhatalom, amelyet csak a szokás és az előkelők tanácsa korlátozott valamennyire. Olyasféle rendszer volt ez, mint az eurázsiai pusztákon vándorló török-tatár népek kemény katonai fegyelmen alapuló kormányzata.

Freysingeni Ottó, aki a 12. század folyamán egy keresztes hadjárat során fordult meg Magyarországon, ámulva írja le azt a hatalmas tekintélyt, amelyet a magyar király élvez. Ez a nagy belső fegyelem és a király abszolút hatalma alaposan meglephette a nyugati feudalizmus laza rendszeréhez szokott szerzőt. A királyi megyeispánok és a király viszonyát ismertető sorai egyenesen Dzsingisz kán törvényeire emlékeztetik az olvasót. Freysingeni Ottó leírja, hogy Magyarországnak hetven megyéje van, mindegyik élén ispán áll, de mindegyik olyan tisztelettel van a király iránt, hogy nemcsak engedetlenségre nem gondol, de még csak rosszat sem mondana róla. És ha a király valamelyiket meg akarná büntetni és elküldené hozzá szolgáját, az alázatosan követné, még a halálbüntetésre is.

Az Aranybulla gyökeres szakítást jelentett ezzel a rendszerrel. Igazi forradalom volt.

A magyar történelmi alkotmány öt fontos alapelv történeti érvényesülése. Az ötből négy legalább valamiféle embrionális formában az Aranybullában is jelentkezik. Az első mindenekelőtt az az elv, hogy a magyar felfogás szerint az egyén nem kényre-kedvre kiszolgáltatott szolgája a királynak vagy az államhatalomnak: az egyénnek jogai vannak.

A második elv: a joguralom elve. Magyar felfogás szerint az államhatalom nem valamilyen akármilyen kiváló, nagyérdemű, előkelő vagy akár szent személynek a személyi hatalma: az államhatalom voltaképpen a törvényekből folyik, a jogon alapszik és az egész közt illeti. A jog felette áll mindenkinek.

A harmadik elv a függetlenség elve, a negyedik a törvény előtti egyenlőségé, az ötödik pedig az önkormányzaté.

Ezek az elvek természetesen nem egyszerre és nem véglegesen kialakult formában jelentkeztek a fejlődés során, hanem fokozatosan alakultak ki, előbb mint követelések, utóbb mint a gyakorlatban is érvényesülő szabályok. Az Aranybullában az öt elv közül kettő jelentkezik világos formában, de kevésbé kifejezetten mintha az alkotmányos fejlődés két további pillérének a körvonalai is mutatkoznának.

Mindenekelőtt az Aranybulla szakít azzal a gondolattal, hogy a kormány a király személyes, vagy pláne magánügye. Harmincegy szakaszában a korabeli államigazgatás egész területét felöleli: intézkedik az adókról, a pénzverésről, a honvédelemről stb. Akik ezeket a pontokat a megfélemlített II. Andrásnak diktálták, azok a kormányzást semmi esetre sem tekintették a király vagy valami előkelőkből álló tanács magánügyének.

A második lényeges vonása a bullának, hogy ez az első rendelkezés a magyar történelemben – és európai vonatkozásban is egyike a legkorábbiaknak –‚ amely az egyén számára bizonyos jogokat garantál. A bulla úgyszólván a legelején garantálja az úgynevezett királyi szolgák – az akkori társadalom egy eléggé széles rétegének – a személyes szabadságát...

A király kötelezi magát, hogy törvényes ítélet nélkül nem tartóztathatja le (őket). És ezen még túl is megy a bulla, egy további szakasz biztosítja a királyi szolgák számára a vagyon élvezetét is. És mindjárt az okmány elején ott van egy rendelkezés – amely utóbb egy nagy jelentőségű intézmény kifejlődéséhez vezetett –‚ amely a törvényes eljárást biztosítja minden királyi szolga részére. A király kötelezi magát, hogy minden évben Szent István napján Székesfehérvárott törvényt ül és ott minden királyi szolga, aki csak akar, szabadon megjelenhetik. Egy másik szakasz pedig azt mondja ki, amit modern nyelven úgy mondanánk, hogy senkit törvényes bírájától elvonni nem lehet.

Mindezeket a jogokat megtetézi a harmincegyedik szakasz, amely szerint a bullát megsértő királyi intézkedésekkel szemben a nemesek, az egyháziak, a királyi szolgák egyaránt szembeszállhatnak. Ez az a bizonyos ellenállási jog, amely a magyar történelem során annyiszor volt harci jelszó és amelyben talán az annyiszor ismétlődő magyar forradalmak, felkelések és szabadságharcok egyik gyökerét láthatjuk.

Az autonómia gondolat nem jelentkezik az Aranyhullában, a függetlenségi gondolat is csak nagyon halvány formában: abban az intézkedésben, amely idegenek hivatalra emelését a királyi tanács hozzájárulásához köti.

Íme a magyar alkotmány s a magyar alkotmányos gondolkodás kezdete! Az Aranybulla alapvető eszméi áthatották egész történelmét. Nem torzítja el túlságosan a magyar történelmet az, aki az utolsó hétszáz évet, mint az Aranybulla eszméinek fejlődéséért és megvalósulásáért, logikus kiteljesüléséért folytatott szakadatlan küzdelmet szemléli.”