Merkel cinizmusa

„Angela Merkel szerint a menekültválság miatt eljött az ideje, hogy a kelet-európai uniós tagországok viszonozzák a bővítéssel kapott szolidaritást. Tessék?! Jól értem? Mert ha igen, akkor attól tartok, hogy a kancellár átlépte az értelmes párbeszéd és a cinizmus határát. Pontosabban: az utóbbi útján tévelyeg. Míg tényleg orra nem bukik egyébként is egyre népszerűtlenebb, önsorsrontó migránspolitikájának kesze-kusza útvesztőjében.

Fogjunk egy mérleget! Olyan régimódit, aminek két serpenyője van. Karos mérlegnek is hívjuk. Ha elkezdjük belerakosgatni egyik serpenyőjébe az uniós csatlakozásunk óta eltelt időszak pozitív történéseit, a másikba pedig a negatívumokat – nos, akkor nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az előbbi felé billenne a mérleg nyelve. Mert komoly támogatási pénzeket kapunk ugyan a közös kasszából, de mindeközben felvásárolták, majd leépítették a magyar tulajdonban lévő gyárakat, élelmiszer-feldolgozó üzemeket. Külföldi multicégek árasztották el a kereskedelmet, nyugat-európai nagy bankok szippantják ki évről évre a milliárdos hasznot, miközben a magyar középréteg egyre lejjebb és lejjebb csúszik, az elszegényedés pedig csak nőttön nő.

Gazdasági függetlenségünkkel párhuzamosan egyre inkább szűkül a politikai szuverenitásunk is. S mindez a kapitalizmus attribútumának, a versenyhelyzetnek köszönhetően. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a verseny ahhoz volt hasonló, mint amikor egy amatőrökből álló falusi kis csapat feszül neki egy válogatottakkal teletűzdelt NB I-esnek egy kupameccsen. Lehetőség és esély elméletben van, de a gyakorlat percek alatt megmutatja a valódi erőviszonyokat.

De ha ugyanezen szerkezetet arra használnánk, hogy megmérjük vele, kinek milyen mértékben »érte meg« az unió bővítése, akkor viszont bizonyos vagyok benne, hogy Németország felé billenne a mérleg nyelve. Ugyanis a kelet-európai bővítés nemcsak lehetőség volt a belépők részére, hanem piacszerzés is a »régiek«, de leginkább a »nagyok« számára. Az, hogy az unió mind gazdasági, mind pénzügyi, mind pedig életszínvonalbeli értelemben is »kétsebességű«, talán már közhelyszámba megy, mindazonáltal igaz. Tehát vannak, akik »előrébb« tartanak, és bizony ezt nem restek kihasználni. Urambocsá’ fenntartani. Így, hallgatva a kancellár szavait, tényleg a cinizmus csimborasszója a szolidaritásra hivatkozni.”