Az Obama–Biden–Harris külpolitika egy személyiségzavaros külpolitika
Soha nem tudni, hogy aki a vonalon van Washingtonból, az most Dr. Jeckyl vagy Mr. Hyde.
Ami Szíriát illeti, Aszad az oroszoké, tehát mennie kell, hogy utána mi lesz, majd kiderül, a lényeg, hogy ő ne legyen. Másfél évtizede Szaddám Huszeinről mondták ugyanezt Washingtonban.
„Oroszország szerdán elkezdte bombázni az Iszlám Állam szíriai állásait, amit Amerika egyáltalán nem bán. Amíg csak bombázni kell, minden segítség jól jön, ráadásul ezeket a bombákat és a hozzájuk tartozó repülőgépeket nem az amerikai adófizetők pénzéből vették, hanem az oroszokéból. A gondok majd a tárgyalásos szakasznál jelentkeznek, bármikor is lesz az. Most leereszkedőben van a háború jótékony, a probléma mélységeit eltakaró köde.
Az amerikaiak és az oroszok között az elmúlt években még a kevés korábbi bizalom is elfogyott. Egyrészt a Moszkvával szemben rendre ellenséges »színes forradalmak«, illetve a másik oldalon az ukrán (és a grúz) területek fegyverrel való elfoglalása felszínre hozta az 1991 előtti érzelmeket. A világ végre megint egyszerűvé vált, mindenki megtalálta a maga régi, forrón szeretett ellenségét, a kiöregedett csatalovak vidáman nyerítettek föl a trombitaszóra.
A helyzet most mégis közös cselekvésre kényszerít. Az iszlám szélsőséges felfogása, a terrorizmus jelentős veszély Oroszországra és az Egyesült Államokra, illetve szövetségeseire nézve is. A pillanatnyi érdekközösséget Vlagyimir Putyin ragadta meg a legszemléletesebben, amikor a Hitler-ellenes koalíciót hozta fel példának. Nem tette hozzá, de tudjuk, hogy az is potenciális ellenfelek által köttetett, és egy perccel sem élte túl az őt létrehozó létfontosságú érdekeket. Azt se tette hozzá, de azt is tudjuk, hogy ezúttal nincs szó erőegyensúlyról, az oroszok nem tudják vállalni a terhek felét.”