Megfejtette az Economist: ezért tombol az antiszemitizmus Európában
A brit lap felismerte a tüneteket, megoldást azonban nem kínált rájuk.
Mi vezetett a mai napig tartó kaotikus állapotokhoz a Közel-Keleten? Hol csúszott félre az ígéretesen indult közel-keleti arab emancipáció? A 1916-os brit-francia Sykes–Picot-egyezmény az arabság legnagyobb kollektív sérelme. Itt csúszott félre az arab „megújulás” Lugosi Győző történész szerint. Az ELTE docensével beszélgettünk a mai közel-keleti válsághoz vezető elmúlt egy évszázad történéseiről. Interjúnk.
Az Iszlám Állam egyik első videójának az volt a címe, hogy „The End of Sykes-Picot”, avagy „Vége a Sykes–Picot-nak”. Vajon miért ezt választotta bemutatkozó üzenetnek az Iszlám Állam?
Egy közel-keleti arab fiatal számára, mármint aki még jár iskolába – ugyanis akik részt vesznek az Iszlám Állam harcaiban, azok iskolázottak –, „Sykes–Picot”, vagyis az ilyen nevű brit–francia-egyezmény az I. világháborúban ugyanolyan emblematikus traumát jelent, mint nekünk Trianon. Ráadásul nagyjából ugyanabban az időszakban keletkezett mindkettő, csupán Magyarország esetében nem a háború alatt, hanem két évvel utána dőlt el, hogy milyen lesz az új állam – bibói fogalommal élve – területi állománya. Az elismert határok közé vont terület a modern állami lét alapja; a határok összessége, az államok „közmeggyőződésen” nyugvó (ez is Bibó kifejezése) területi állománya pedig az államok rendszere, az államok közötti kapcsolatok ahhoz hasonló rendező elve, mint az egyes államokban az alkotmány: a stabilitás és a kooperáció záloga, „változtatásra nem szoruló dolog” – mondja Bibó. Mármost a közel-keleti vagy arab-ázsiai térség területisége lényegében az 1916-ban megkötött – titkosított – Sykes–Picot-egyezményben dőlt el. Az arab államoknak, megkockáztatom, hogy az arabságnak – Benedict Anderson kifejezésével – mint „elképzelt” nemzeti közösségnek mindmáig talán ez a legnagyobb kollektív sérelme. Itt csúszott félre a „megújulás”, az az ígéretes emancipációs/modernizációs folyamat, amely a közel-keleti arab társadalmakban az előző századfordulón kétségtelenül megkezdődött, s amely aztán az európai nagyhatalmi behatolás nyomán vált töredékessé, részlegessé, kudarcossá.
Sykes és Picot
Miről szólt az egyezmény?
Az egyezmény neve két, a régiót jól ismerő úriembert takar: Sir Mark Sykes közel-keleti ügyekben jártas brit katonadiplomatát, illetve François Georges-Picot korábbi bejrúti főkonzult. A megállapodás érdekszférákra tervezte felosztani a közjogilag akkor még létező, az antanttal háborúban álló Oszmán Birodalom arabok lakta területeit. Nem foglalkozott a tisztán török területekkel, csak a történelmi Szíria országaival. Ez a terület gyakorlatilag Perzsiától a Földközi-tengerig, északon Anatóliáig, délen pedig a félsivatagos nedzsdi (belső-arábiai) területekig és Egyiptomig tart, magában foglalva a tengerparti sávot is. Ekkor még persze nem lehet megszilárdult területiségről beszélni, ez egy nagy terület, amelyben az oszmán vilajet- és szandzsákrendszer szerint különülnek el közigazgatási s részben gazdasági (kereskedelmi, adózási) alrégiók, tartományok, kerületek. A történelmi Szíriában együtt élő arab társadalmak között jelentékeny kulturális, hagyománybeli azonosság van. Az identitás egyik szintje, amelyik ténylegesen évszázadok óta jelen van, a nagy kiterjedésű Szíriával kapcsolatos önazonosság – amibe beletartozik a mai, szétesőben lévő Szíria, illetve Irak, Jordánia, Libanon és Izrael/Palesztina is. Ezt mind a történeti Szíria, és ezt a térség társadalmai jobbára ekként is élik meg.
A Sykes-Picot paktum térképen
Hogyan osztoztak meg a britek és a franciák a Közel-Keleten?
A Sykes–Picot egyezmény francia érdekszférává nyilvánította a mai Szíria és Libanon területét; Mezopotámiát (Irakot), és brit területnek Jordániát – amely kicsit később a Transzjordánia nevet kapja – és a mai Izrael-Palesztinát, tehát a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti sávot. Mindezt a szakértők egyeztették a cári Oroszország külügyminiszterével, Szergej Szazanovval, s a cári kormányzat az egyezményt jóvá is hagyta – többek között az oroszok által régóta vágyott Konstantinápoly feletti ellenőrzés megszerzése fejében. Amiből aztán, persze, a bolsevik forradalom miatt semmi sem lett. A felosztási tervet az 1920-as évek elején kiosztott nemzetközi (népszövetségi) mandátumok emelték nemzetközi jogi szempontból hatályossá.
Ez az egyezmény is egy lépés volt a zsidó állam megvalósítása felé?
Nem lényegtelen, hogy Sykes a cionizmus – a zsidó nemzeti projekt – elkötelezett híve volt, és fontos támogatója az arabok másik nagy sérelmének, az 1917 novemberében kiadott brit külügyminiszteri nyilatkozatnak, a palesztinai zsidó kolonizációt támogató Balfour-deklarációnak, s így közvetve Izrael állam létrejöttének. A Sykes–Picot-egyezmény tárgyalásakor, 1915-16-ban még nem volt szó arról, hogy a britek később felkarolják a zsidó national home, azaz nemzeti otthon ügyét – ez gyakorlatilag már a Sykes–Picot-egyezmény brit érdekek szerinti korrekcióját jelentette.
Említette, hogy a tárgyalások titkosak voltak. Közben a régióban zajlott a britek által szervezett arab felkelés, amelyet Arábiai Lawrence kapcsán több könyv és film is megörökített. Nekik mást ígértek.
Valóban: egyidejűleg zajlanak a titkos brit-francia tárgyalások, illetve ekkor kerül sor levélváltásra az egyiptomi brit főbiztos, Sir Henry McMahon és a mekkai nagyseriff, Huszein ibn Ali között, aki úgy látta: itt az ideje, hogy az oszmán fennhatóság alól kilépve függetlenítse magát. A későbbiek fényében úgy tűnik, a Hásemita-ház feje arra törekedett – s ez különösen érdekes most, az Iszlám Állammal kapcsolatban –, hogy arab kalifátust létesítsen. Ez 1924-től, amikor Musztafa Kemál fölszámolja a szultánságot, majd az oszmán kalifátus intézményét, egyértelmű törekvése Huszeinnak. De már az 1916-os törökellenes felkelésnek is ez volt az akkor még kimondatlan célja: Hásemita vezetéssel hatalmas kiterjedésű, (kon)föderatív, arab monarchikus államot létrehozni az arabok lakta térségben. A briteknek katonailag fontos volt ez a front, hiszen meg kellett védeniük a német–török fenyegetéstől a stratégiai fontosságú Szuezi-csatornát. Így a felkelést főleg technikával és katonai tanácsadókkal támogatták. Ez egy nagy történet, egy sikeres vállalkozás: Huszein fiával, a tehetséges katona Fejszál herceggel együtt a brit csapatok „felszabadítják” a török uralom alól, vagyis megszállják a legfontosabb szíriai területeket.
Ekkorra már gyakorlatilag összeomlott az Oszmán Birodalom?
Mire ez megtörtént 1918-ban, a törökök katonai vereséget szenvedtek, s letették a fegyvert. Abban egyetértés volt az Egyesült Államokkal is, hogy az Oszmán Birodalom nem tartható fenn. Az amerikaiak nem a brit-francia szempontok szerint, hanem a nemzeti önrendelkezés ideája miatt támogatták ezt. Döntsenek a térség népei, elitjei arról, hogyan tovább. Kezdettől fogva konfliktus is volt emiatt a béketárgyalásokon: a Sykes–Picot-egyezmény nevét hallva állítólag Woodrow Wilson amerikai elnök így szólt: „Sykes–Picot? Úgy hangzik, mint egy teakereskedő cég, sose hallottam róla”. Wilson határozottan elutasította a titkos megállapodásokat s általában a titkos diplomácia egész eszköztárát. Az amerikai elképzelés szerint az Oszmán Birodalom utódlásának problémáját a Népszövetségen keresztül kell rendezni. Ez is történt később, de fals, furcsa formában: 1919 nyarán kiküldtek a térségbe egy elvben közös tényfeltáró bizottságot, amelyet azonban az angolok és a franciák elszabotáltak. A két amerikai diplomata, Henry King és Charles Crane vezetésével működő bizottság fel is mérte az arab társadalmak igényét, de ennek nem lett közjogi jelentősége, mert közben az amerikai társadalom elégedetlensége miatt az amerikaiak – a Demokrata Párt novemberi választási veresége nyomán – kivonultak a béketárgyalásokról. Az arab országokban ma is gyakran hivatkoznak a King–Crane jelentésre, a korszakban azonban nem volt politikaformáló szerepe. Csupán utólag látszik, hogy a delegáció pontosan érzékelte és érzékeltette: a Sykes–Picot-egyezményen alapuló felosztási terv – botrányos. Azt is leírták, hogy nagyon óvatosan kell bánni a zsidó nemzeti otthon létrehozásával is, mivel megvalósítása súlyos viszályokkal fenyeget. Az amerikaiak aztán nagyon hosszú ideig nem foglalkoztak a térséggel.
A Sykes-Picot egyezmény, a békekonferencián folytatott brit-francia egyezkedések, végül az Oszmán Birodalom örökébe lépett nemzeti Törökországgal megkötött lausanne-i békeszerződés eredményeképpen meghúzott határok mennyire voltak szilárdak? Képesek voltak egységes, életképes, működő államokat teremteni?
Igen, fontos kérdés, hogy ezek az államok mennyire váltak egyrészt valódi, vagyis az európai „etalon” szerinti államokká, másrészt pedig organikus nemzetekké – hiszen ez a huszadik század első felében, amikor az államok még a világrendszer egyértelmű (majdnem kizárólagos) főszereplői voltak, megkérdőjelezhetetlen követelménynek számított. Ma már ez nem így van, hiszen az államiság jól látható módon átalakulóban és visszaszorulóban van, a politológusok „bukott államokról”, „államkudarcokról” írnak. Mindenfelé konkurensek, állam feletti és „alatti” ágensek jelennek meg, a transznacionális vállalatoktól a hálózatos terrorista szervezetekig, s hát igen, a magát államnak tituláló ISIS-ig, vagyis az Iszlám Államig – amelynek valójában a „vesztfáliai” állam modelljéhez vajmi kevés köze van. Az első világháborút követő korszak nem ilyen volt, az európai centrumkapitalista hatalmak által kreált államszerű területi egységeknek államokká kellett – volna – válniuk. A két világháború között el is indult ez a folyamat, s kétségkívül komoly eredményeket ért el, ugyanakkor ellenállásba is ütközött. Az arab világ elitjének egy része csatlakozott ezekhez a törekvésekhez, más részük viszont nem. Irakban a britek alapvetően az ország középső vidékein élő szunnita nemzetségfőkre támaszkodtak, szemben a lázadó pozíciót elfoglaló déli síitákkal és északi kurdokkal. A kurdok főleg amiatt „akadtak ki”, mert nekik az elvetélt sèvres-i békében még megígérték, hogy Kelet-Anatóliában és – az ISIS által nemrég elfoglalt – Moszul környékén saját államuk, vagy legalábbis kiterjedt autonómiájuk lesz. A sèvres-i helyébe lépett lausanne-i békében erről már nem volt szó: a világi nacionalista Törökország, paradox módon, de jellemzően, vallási hovatartozás szerint határozta meg, ki számít töröknek, s mivel a kurdok muszlimok, ezért úgymond törökök is, „hegyi” törökök, akiknek semmi alapjuk sincs a nemzeti különállásra. Ugyanezen az alapon telepítették át Törökországba a muzulmán hitre áttért görögöket, illetve Görögországba a kisázsiai török etnikumú keresztényeket.
Lugosi Győző történész, az ELTE docense
Mennyire volt eredményes Irak illetve Szíria „államalapítása”?
A brit mandátum alatt lévő Irak 1932-től független állammá tudott válni, mert a szunnita többségre támaszkodva a britek többé-kevésbé működőképes államot tudtak létrehozni. A szunnita elit képzett volt, sokan az Oszmán Birodalom tiszti karából jöttek, s rendelkezett igazgatási, államszervezési tapasztalattal. Ez persze kétségkívül az egyébként összességében többségben lévő síiták és kurdok elnyomásával járt együtt. Franciaország fordítva járt el: Szíriában az új hatalommal főleg a szunnita nagyvárosok elitje került szembe. A franciák ezért hatalmuk konszolidációja érdekében a felekezeti kisebbségeket karolták fel, főleg a korábban leginkább háttérbe szorított, megalázott, lenézett alavitákat. Az alavita közösség síita eredetű közösség, amely a síizmusnak egy, az iszlám eredeti hitelveitől már nagyon messze eltávolodott ágát képviseli. Számukra a felemelkedés fontos eszköze lett a francia hatalom – a francia irányítású szíriai légierő tisztjeit például a franciák főként az alaviták közül toborozták. De nem csak az alaviták kerültek hatalomközeli pozícióba, hanem kisebbségben lévő közösségek is: a drúzok s különböző keleti keresztény felekezeti közösségek is.
Sikeres példának tűnik viszont a nemzetállami építkezésre Jordánia.
Jordánia – pontosabban eredetileg a brit „mandátumos” Transzjordánia, amely a „történelmi” Palesztinának a Jordán folyón túli területét foglalta magában – tényleg meglepően életképesnek bizonyult, nagyrészt geopolitikai helyzete s a britek által rájuk ruházott „tamponállam”-szerep miatt. A Jordániában létrejött – persze viszonylagos, részleges – nemzeti kohézió abból a felismerésből származott, hogy ha nem akarnak ellehetetlenülni, a jordániai társadalom törésvonalait az őslakos beduinok, a keresztények és a Ciszjordániából áttelepült palesztinok között meg kell szüntetni, vagy legalábbis enyhíteni. A „palesztin”–beduin ellentét a hatvanas évek végén éleződik ki Jordániában, sőt, 1970 „fekete” szeptemberében rövid polgárháborús krízishez is vezet, de a mai napig nagy részben a ciszjordániai gyökerű „palesztinok” működtetik a „jordán” államot. Persze már a „palesztin” fogalom is rekonstrukció, a történet kezdetekor, a 19–20. század fordulóján efféle népnév s pláne identitás még nem létezett. Jordánia állami stabilitása szempontjából fontos az is, hogy a britek itt hoztak létre harcedzett beduinokból valóban ütőképes arab katonai erőt, az Arab Légiót. Ez adta tulajdonképpen az állam vázszerkezetét, illetve az is, hogy az uralkodó Hásemita-ház itt maradt egyedül hatalmon a térségben, és kétségtelenül tehetséges, rátermett államférfiakat tudott adni Jordániának. Így aztán az az állam tudott jelenleg is működőképes, szilárd állammá – talán megengedhetjük azt is: nemzetté – válni, amelynek, úgy tűnt, erre a legkevesebb esélye volt.
Nagy-Szíria elképzelése
Az Iszlám Állam deklaráltan egy egységes szunnita kalifátust akar létrehozni a területen. Voltak ilyen törekvések a huszadik században?
Inkább az irredentizmus különféle megjelenései voltak tapasztalhatók, már a két világháború közötti időszakban is. Ilyen volt pl. a franciák által Damaszkuszból elűzött, majd a britek által a bagdadi trónra ültetett Hásemiták „Termékeny Félhold”-terve 1943-ban, amely a történelmi Szíria újraegyesítésére irányult. A Damaszkuszban 1947-ben megalapított Baath (Újjászületés) Párt – amely Szíriában 1963 óta megszakítás nélkül, Basar Asszad elnök irányításával jelenleg is – hatalmon van, Irakban pedig 1968-tól a 2003-as amerikai invázióig a hatalom kizárólagos birtokosa volt – eleve pánarab szervezetként alakult meg, azzal az elhivatottsággal, hogy felszámolja az „elképzelt” arab nemzet mesterséges, oktrojált szétszabdaltságát. De az arab egység, illetve az uralom kiterjesztésének az egység jelszavával palástolt törekvése megjelenik például Egyiptom részéről is. Ez a küldetés, amit az 1820-as, 30-as években Mohamed Ali egyiptomi pasa rendkívül sikeres, merkantilista modernizációs politikája alapozott meg, a két világháború között is jelen volt Egyiptomban, hogy aztán az 1952-ben hatalomra került Gamal Abdel Nasszer nevével fémjelzett kormányzat égisze alatt teljesedjen ki. Nasszer elnök kezdettől fogva az arab nemzet képviselőjeként lépett fel, aminek formális szervezete, intézményi kerete az 1945-ben megalapított Arab Liga volt. Nasszer úgy vélte, ezt a keretet Egyiptom főszerepe révén tartalommal lehet és kell megtölteni. Az arab társadalmak, Marokkótól Irakig, Nasszerben tényleg az összarabság képviselőjét látták. A kairói Arabok Hangja rádió az egész térségben fogható volt és óriási befolyással bírt. Hasonló teljesítményre Nasszeren kívül senki más nem volt képes: személyében egy múló történelmi pillanatra az „elképzelt” arab nemzet valósággá vált. Talán még egy arab vezető tett szert Nasszert megközelítő népszerűségre az arabok között: Szaddám Husszein, amikor 1990-ben megszállta a fényűző életvitelük miatt gyűlölt kuvaitiak országát, majd az Öböl-válság eszkalálódása közepette „volt mersze” Izraelt Scud-rakétákkal támadni. Szaddámot azonban inkább anti-Nasszernak nevezhetjük: míg az egyiptomi elnök az optimista, emelkedőben lévő arab nép hitét, reményeit testesítette meg az 1960-as években; az iraki vezető népszerűsége az euró-amerikai mintájú modernizációban csalódott, Európával s még inkább az Egyesült Államokkal egyre inkább szembeforduló arab társadalom frusztráltságából táplálkozott.
Mikor jelent meg a radikális iszlamizmus, iszlamizáció?
Van egy jól megragadható határkő, az ún. hatnapos háború, vagyis Izrael 1967-es elsöprő és megalázó katonai győzelme az arab államok koalíciójával szemben, ami az egyiptomi világi nacionalizmus bukását eredményezte. És ami egyszersmind a szaúdi befolyású – és finanszírozású – szunnita iszlamizmus felemelkedésének kezdete is a térség világi államaival szemben, illetve Európában is: Európa mecseteinek nagy része (is) szaúdi pénzből épült. A másik két nagy legitimitású, sikeres világi arab nacionalizmus a szíriai és iraki Baath (volt), ez omlott most össze; illetve az algériai FNL. A Maliban látható válság alighanem annak az első jele volt, hogy ez a sikeres, a győztes gyarmati felszabadító háború folytán erős legitimitású rendszer is – az 1990-92-es sikertelen kísérlet után (amit egy évtizedes polgárháborús válság követett) – a modernitást és a hatalomgyakorlás világi jellegét elutasító politikai iszlám célpontjává, esetleg áldozatává válhat.
Mennyire fontos Szaúd-Arábia szerepe a jelenlegi közel-keleti krízisben?
Szaúd-Arábiát az Egyesült Államokhoz meglehetősen botrányos módon olyan stratégiai – szövetség köti, amely tulajdonképpen feloldhatatlan ellentmondásban áll azzal az értékvilággal, amely az USA alkotmányos rendjéből és a két évszázados amerikai manifest destiny-ből következne. Az az archaikus és oligarchikus, mélységesen antidemokratikus állammodell, amelyet a szaúdi dinasztia és nyomában az Öböl-menti arab olajmonarchiák képviselnek, diametrálisan ellentétes a deklarált amerikai szabadságértékekkel. Az érdekek azonban felülírják az értékeket. Szaúd-Arábiának meghatározó szerepe volt és maradt a térség államiságát destabilizáló, retrográd politikai iszlám megerősödésében.
Az Iszlám Államéban is?
Az ISIS-ében közvetlenül valószínűleg nem, de hát Szíriában sem csak az Iszlám Állam harcol a Baath-kormányzat ellen. Sokkal nagyobb katonai erőt képvisel az al-Nuszra Front, vagy a Szabad Szíriai Hadsereg. Katonailag gyengébb náluk az Iszlám Állam – legfeljebb csak jobban kezelik a közösségi médiát.