Minden krízis pozitív kísérőjelensége, hogy az érintett politikusokról lerántja a leplet, megmutatja igazi énjüket. Az eddigiekben kizárólag a brit politikusok töltötték be a vazallus szerepét Washington irányában, de ők ezt nem is tagadták. Amit délelőtt eldöntöttek a Fehér Házban, azt még aznap magáévá tette és megerősítette a londoni miniszterelnökség is. Napjainkban egyértelműen bizonyított, hogy az Európai Unió két másik vezető nagyhatalmának, Németországnak és a (De Gaulle idején pozícióit még kőkeményen védelmező) Franciaországnak a vezető politikusai is szorosan »felzárkóztak« a britek mögé. Ki tudja, miért van az, hogy Angela Merkel és Francois Hollande egy emberként és következetesen a tengerentúli döntéseket és érdekeket képviseli Európában? Erősödnek azok a hangok, amelyek szerint az európai politikusok nem csupán »harmadosztályú semmittevők«, hanem jórészt »idegen hatalmi érdekeket kiszolgáló ágensek«!
Keresztény létünkre nem ildomos, mégis szóvá kell tenni a szentatya negatív szereplését. Őszentsége ugyanis minden kritika nélkül tényként tette magáévá a globális utasítást, és arra szólította fel a hívőket, hogy »fogadják be minél nagyobb számban ezeket a szerencsétleneket«. Nincs ismeretünk arról, hogy a Vatikán hány migránst fogadott be és telepített le, de itt ennél sokkal veszélyesebb összefüggések vannak. Szögezzük le, hogy a szentatya elsődleges és minden mást megelőző kötelessége »megvédeni és egyben tartani a reá bízott nyájat«. Különösen neki kell jól látnia, hogy az Iszlám Állam martalócainak a Közel-Keleten központi céltáblájuk a magukra hagyott, védtelen, kiszolgáltatott keresztények, akiket döbbenetes kegyetlenséggel (nyilvános lefejezés stb.) irtanak. Itt nem csupán politikai hatalmak közötti élethalálharc folyik, hanem a világ kereszténysége elleni harc is globális méreteket öltött. A szentatyát nagy felelősség terheli. Mint egy világvallás vezetője, az egész világra kiterjedő kapcsolatait elemi kötelessége lenne latba vetni a keresztények és a keresztény kultúra védelmében.