„Nyugodtan eltekinthetünk az Y kromoszóma és az asszertív-agresszív késztetések közötti összefüggéstől, valamint az átlagos fizikai erőfölénytől, hiszen ha nem kimondottan testi erőszakról beszélünk, akkor ahhoz, hogy férfiak elnyomóan viselkednek nőkkel, semmi köze annak, hogy az illetők férfiak. Ennek a butasághoz, és az empátia hiányához van köze. Buta, egoista emberek hatalomhoz jutva elnyomnak másokat, továbbá buta emberek sztereotip (ebben az esetben szexista, vagyis nemhez kötötten sztereotip) módon gondolkodnak. Mondok egy példát. »Ha egy értekezleten az egyik résztvevő megjegyzi, hogy jók a melleim, azt nem azért teszi, mert férfi, hanem mert ostoba tahó. Ha a mellette ülő kolléganője vihog ezen, azt nem azért teszi, mert nő, hanem mert ostoba tahó.«
És egyik cselekvéshez sem kell feministának vagy antifeministának lenni. Ha úgy gondoljuk, hogy a nő legszebb hivatása az anyaság, ezért mindegyikünknek szülni kéne, akkor egyrészt beszűkülten gondolkodunk, másrészt agresszívek vagyunk. Ha azt gondoljuk, hogy egy férfi nem sír, viszont minden villanykörtét neki kell becsavarnia (sírás nélkül), akkor megint csak érvényesek a fenti minősítések, plusz még a lustát is mellétehetjük. De ennek még mindig semmi köze a feminizmushoz, amelynek bizony sokat köszönhetünk. Azoknak, akik itt hozzátennék, hogy igen, jó dolgokat, de károsakat is, azoknak üzenném, hogy nem, utóbbiakat nem a feminizmusnak köszönhetjük, hanem az intelligencia hiányának. Ez a jelenség minden bizonnyal feminista körökben is tetten érhető, de ettől nem kevésbé igaz az az állítás, hogy az emberi jogok egyetemesen illetnek meg mindenkit – szülessen bármilyen nem – hangsúlyozottan biológiai – képviselőjeként.
Legyen bár fájón számottevő átfedés a hatalom birtokosai, az alacsony intelligenciával bírók és a férfiak halmazai között, legkevésbé a harmadik csoport ellen kell harcolnunk (már csak azért is, mert az említettek káros tevékenysége sem csak minket, nőket sújt). És akkor még a káros tevékenységet kifejtő nő politikusokról szó sem esett (nem véletlenül, hiszen lényegtelen, hogy nők). Ettől függetlenül jelezhet rossz folyamatokat, ha egy ország, illetve intézményeinek vezetői közt elvétve találunk nőket (vagy bármely, amúgy jelentős tagszámú csoportok képviselőit). Ám ezt csak annyiban érdemes sajnálni, amennyiben a vezetői készségünk, a problémák iránti érzékenységünk a nemi szervünkön múlik. És ezzel még mindig nem állítottuk, hogy ne lenne különbség „átlagférfi« és „átlagnő« között ezen az egyen kívül is, vagy hogy ne találnánk ezt rendben lévőnek, amíg a különbözőség csupán lehetőség, és nem kötelesség.”