Vigasztalás nehéz időkben

„Ha valakinek az anyagi érdekeire tekintettel van a radikális jobboldali hatalom és kicsinyég még radikálisabb, szélsőjobboldali »ellenzéke«, az a középosztály. (Rájuk se nagyon.) A szociális demagógiának – rezsicsökkentés, »a devizaadósok megmentése«, a Quaestor-kárpótlás, a gyalázatos, „egykulcsos” személyi jövedelemadó (flat tax) gyalázatos csökkentése szemben a gyalázatos, a népet sújtó magas forgalmi adóval – a középosztály a címzettje. A szegényeknek a megalázó és a népjóléti szolgáltatások megszüntetése ürügyeként fungáló »közmunka« jár és jut; a 2015. március 1-jén szétvert szociális segélyezési rendszer nekrológját nem írta meg a középosztály sajtója, mert a súlyos megszorítások a többséget érintették, nem a középosztályt.

A többség – a népi többség – korlátozása csakugyan hathatós: ebben szerepet játszik a munkanélküliek és a prekariátus szervezetlensége és szervezhetetlensége, de éppúgy a nép megfosztása a kultúrától: a »csőcseléknek« a mocskos kertévé, bulvármagazin és gagyi zene jár és jut, a középosztálynak és az egyre tudatlanabb, közönyösebb »értelmiségnek« pedig a provinciális és hedonista antipolitika, a rinyálás a »megosztottságról« (értsd: a posztfasisztákkal való békekötés tapintatos szorgalmazása), a hisztizés a »túlpolitizáltság« miatt (noha a valóság a depolitizáltság, a demobilizáció, a már nem is létező pártokkal szembeni összpolgári gyűlölet, amely csak a gyávaság, a megalkuvás, a behódolás ürügye). Tipikus és általános, hogy a jobboldali államnak a nemzeti burzsoáziát segélyező intézkedéseit »szocializmusnak« és »baloldaliságnak« bélyegzi a baloldalinak csúfolt (valójában neokonzervatív-neoliberális, jobbközép) sajtó.”