A sci-fi realista humanizmusa

„A küszöbön álló nanotechnológiás alkalmazások, robotikai áttörések vagy a virtuális jelenlét előbbiek hatására kifejlődő vívmányai ugyanis, bár sokszor a jelentől bátrabban elrugaszkodott sci-fi regényekben is előfordulnak, mára a technikai fejlődés extrapolációja által kijelölt, reálisan elérhető lehetőségei lettek. Gibson a rá jellemző módon hozza őket kézzelfogható közelségbe: az új kütyük és eljárások mindig csak úgy, odavetve bukkannak fel, a hétköznapok otthonosságával összekoszolva, magyarázat nélkül, ráadásul még szlengesítve is beszélnek róluk a karakterek. Így van, hogy egy-egy fogalmat száz oldallal később ért meg az ember, mint ahogy először találkozik vele. Ez a fajta rejtvényfejtés, még ha A perifériában néha már túl is használt, a gibsoni világépítés fontos adaléka: csakúgy, mint ahogy a cselekmény is pároldalas in-medias-res mozaikdarabkákból áll össze, a jövőbeli valóságából is gyakran váratlan vagy önmagában értelmezhetetlen metszeteket kapunk.

Az »időutazás« megjelenése elsőre a hagyományoktól bátrabban elrugaszkodó húzásnak tűnik, de Gibsonnál ez is cyberpunkosítva jelenik meg: Orson Scott Card Múltfigyelőkének multiverzumához hasonlatos, egymásra “természetes módon”, ok-okozatilag hatni képtelen téridő-ágak között lehetővé válik az információ-csere, és mivel a kibernetika alaptézise szerint az emberi tudat is pusztán csak – persze kurvasok – információ, így a Ghost in the Shellhez (vagy fiatalabbaknak A mátrixhoz) hasonlóan azok megfelelően előkészített testekbe való letöltése is megoldható, vagyis nem is igazi időutazásról van szó, inkább csak a gibsoni lo-tech vs hi-tech ütköztetést szolgálja*. (A bőrcsere – lásd még: szoftvereknél a »skin« fogalma – lehetősége mint a növekvő virtualitás okozta tudathasadás felturbózott allegóriája egyébként zseniális húzás, a regény számomra talán legszebb húzása.)”