Kárpátalja zivataros története

„A kárpátaljai magyarok mindig bánatosak voltak egy kicsit. Úgy érezték, hogy ők szegények senkit sem érdekelnek. Most örülhetnek, hisz elkezdtek érdeklődni irántuk, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Vagy annyira nem egyszerű ez? Megpróbálom elmesélni az egészet.

Szólok előre, hogy azok, akik olvasták a Kárpátalja-könyvemet, biztos ráismernek majd néhány momentumra, ez elkerülhetetlen, csak azt remélem, hogy nagyjából ugyanúgy mondom el, amit muszáj. Ilyen például az a sztori, hogy amikor először jártam Magyarországon – 1982-ben, 16 évesen –, a rokonaink szóltak, ne nagyon mondjuk, honnan jöttünk, mert ezek itt le fognak bennünket ruszkizni. Ezen akkor roppant mód csodálkoztunk. Hát hogy a csudába nem tudják a magyarok, hogy mi is pont ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ők? Nos, nem tudták. Nem tanítottak bennünket az iskolában, nem passzolt bele a téma a Varsói Szerződésbe. Az erdélyiekről még csak-csak lehetett hallani ezt-azt, de rólunk szinte semmit. 

(...)

De a rövid háborús magyar korszak után jöttek a szovjetek és a kommunizmus, és minden megváltozott. Kárpátalját a SZU-ba suvasztották, és ez sokáig így maradt. Adná magát, hogy azt higgyük, ezt a magyarok szívták meg a legjobban – a cseheket-szlovákokat nem viselhette meg különösebben, utóbbiak közül sem éltek ott sokan eredetileg –, de ez nem igaz. A legnépesebb nációt, a ruszinokat például kitörölték a történelemből és a valóságból. A szovjetizáláshoz ugyanis kellett egy kis ideológia, mivel a Kárpátokon inneni területek soha nem voltak részei Oroszországnak vagy Ukrajnának. A hatalom erre azt mondta, a ruszinok ukránok, ezer évig éltek elnyomva mások – főként a magyarok! – által, és végre ütött az igazság órája. Egy gond volt: az, hogy az ukránok pravoszlávok, a ruszinok meg görögkatolikusok voltak. Megoldották: a görögkatolikus egyházat cakkpakk betiltották, a templomaikat átadták a pravoszlávoknak, a papjaikat Szibériába vitték vagy megölték. Mivel az identitásukat jórészt a vallásuk jelentette, az identitásuk néhány évtized alatt kb. megszűnt.

A magyarokkal ilyet nem lehetett csinálni. A férfiakat mindet el lehetett hurcolni Szibériába 1944 őszén – egyik nagyapám már útközben meghalt, a másik kilenc hónap után visszatért ugyan, de soha többé nem épült fel ott szerzett betegségeiből, és ő is csak 51 évet élt –, a földjeiket, a jószágaikat el lehetett venni, a templomaik egy részét be lehetett zárni, az anyanyelvi oktatást el lehetett sorvasztani, a szlávosítással lehetett kísérletezni, de teljesen megnyomorítani a magyarokat nem lehetett. Így később engedményeket is lehetett tenni.

Amikor én gyermek, majd fiatal felnőtt voltam, vegyes lakosságú városomban is járhattam magyar iskolába – igaz, hogy nem Técsőt, hanem Tyacsevót kellett írnom a füzeteim borítójára –, nézhettem magyar tévét, hallgathattam magyar rádiót, vásárolhattam magyar újságokat és magyar könyveket, amennyit bírtam, és szurkolhattam a magyar futballválogatottnak akár a Szovjetunió ellen is. Nemcsak 1977-ben, sajnos 1986-ban is, ha értitek, hogy mondom. Na és persze hiába a moszkvai volt a hivatalos idő, magyarul járt az órám. Mindenkié úgy járt.

(...)

Minden adott volt tehát, hogy a csempészet szárba szökkenjen és kivirágozzon Kárpátalján. Kettőt sem kellett pislogni, és már szinte mindenki azt csinálta. Volt, aki kicsiben – ők is megéltek belőle úgy-ahogy, visszafogottan –, volt, aki nagyban. Utóbbiak rettenetesen meggazdagodtak. Kialakultak a csoportok és a klánok, felépült a hierarchia, összeállt az egész valami sajátos rendszerré. Az hamar kiderült, hogy abban az országban nem a szisztéma betegsége a szervezett bűnözés, hanem a működtetője, és a keresztapáknak nemcsak kastélyaik vannak, csodaautóik, dollármillióik és sajtójuk, hanem parlamenti mandátumuk is. Sőt: egyesek saját képviselőt, parlamenti frakciót vagy állam- és miniszterelnököt is tarthattak.

Közkeletű tévedés például, hogy Viktor Janukovics az oroszok embere lett volna. Szó sincs erről: Janukovics a kelet-ukrajnai milliárdosok embere volt. A legmenőbb oligarchák ugyanis Kelet-Ukrajnában nőtték ki magukat a legmenőbbekké – a nyugati csempészet nem hozhatott annyit, mint Donyeckben, Luganszkban, Harkovban és Dnyepropetrovszkban a nyersanyagok, illetve az újraszervezett ipar gyümölcseinek leszüretelése –, ezért is magától értetődő, hogy az ukrajnai politikát az elmúlt két és fél évtizedben a legtöbbször onnan irányították.

(...)

Ennek a Majdannak már közel sem voltam olyan híve, mint az előzőnek. Értelmetlennek, zavarosnak és kilátástalannak láttam. Hogy miért, azt megírtam még tavaly februárban. Nem kérdés, hogy Viktor Janukovics gazember volt, de nekem ennyi idő után már eszembe sem jutott abban hinni vagy akár bizakodni, hogy Ukrajnában hirtelen felbukkan egy új elit, és megcsinálja a huszonöt éve hiába várt rendszerváltást. Annál inkább sem hittem ebben, mert a narancsos forradalommal ellentétben, amikor csak tiszta arcú és lelkes embereket láttam a pályán, most már a megmozdulások által felszínre dobott hősök egy részétől irtóznom kellett.

Arra mindazonáltal, hogy ennek az egésznek összeomlás, káosz és polgárháború is lehet a vége, jó darabig a legkevésbé sem számítottam. Attól, hogy esetleg megint ott tartunk majd, ahol a 90-es évek elején, eleinte eszembe sem jutott megijedni. Aztán egyszer csak bekövetkezett.

Banditák, nihil, korrupció, nyomor, kilátástalanság.”