„A kárpátaljai magyarok mindig bánatosak voltak egy kicsit. Úgy érezték, hogy ők szegények senkit sem érdekelnek. Most örülhetnek, hisz elkezdtek érdeklődni irántuk, de úgy, hogy a fal adja a másikat. Vagy annyira nem egyszerű ez? Megpróbálom elmesélni az egészet.
Szólok előre, hogy azok, akik olvasták a Kárpátalja-könyvemet, biztos ráismernek majd néhány momentumra, ez elkerülhetetlen, csak azt remélem, hogy nagyjából ugyanúgy mondom el, amit muszáj. Ilyen például az a sztori, hogy amikor először jártam Magyarországon – 1982-ben, 16 évesen –, a rokonaink szóltak, ne nagyon mondjuk, honnan jöttünk, mert ezek itt le fognak bennünket ruszkizni. Ezen akkor roppant mód csodálkoztunk. Hát hogy a csudába nem tudják a magyarok, hogy mi is pont ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ők? Nos, nem tudták. Nem tanítottak bennünket az iskolában, nem passzolt bele a téma a Varsói Szerződésbe. Az erdélyiekről még csak-csak lehetett hallani ezt-azt, de rólunk szinte semmit.
(...)
De a rövid háborús magyar korszak után jöttek a szovjetek és a kommunizmus, és minden megváltozott. Kárpátalját a SZU-ba suvasztották, és ez sokáig így maradt. Adná magát, hogy azt higgyük, ezt a magyarok szívták meg a legjobban – a cseheket-szlovákokat nem viselhette meg különösebben, utóbbiak közül sem éltek ott sokan eredetileg –, de ez nem igaz. A legnépesebb nációt, a ruszinokat például kitörölték a történelemből és a valóságból. A szovjetizáláshoz ugyanis kellett egy kis ideológia, mivel a Kárpátokon inneni területek soha nem voltak részei Oroszországnak vagy Ukrajnának. A hatalom erre azt mondta, a ruszinok ukránok, ezer évig éltek elnyomva mások – főként a magyarok! – által, és végre ütött az igazság órája. Egy gond volt: az, hogy az ukránok pravoszlávok, a ruszinok meg görögkatolikusok voltak. Megoldották: a görögkatolikus egyházat cakkpakk betiltották, a templomaikat átadták a pravoszlávoknak, a papjaikat Szibériába vitték vagy megölték. Mivel az identitásukat jórészt a vallásuk jelentette, az identitásuk néhány évtized alatt kb. megszűnt.
A magyarokkal ilyet nem lehetett csinálni. A férfiakat mindet el lehetett hurcolni Szibériába 1944 őszén – egyik nagyapám már útközben meghalt, a másik kilenc hónap után visszatért ugyan, de soha többé nem épült fel ott szerzett betegségeiből, és ő is csak 51 évet élt –, a földjeiket, a jószágaikat el lehetett venni, a templomaik egy részét be lehetett zárni, az anyanyelvi oktatást el lehetett sorvasztani, a szlávosítással lehetett kísérletezni, de teljesen megnyomorítani a magyarokat nem lehetett. Így később engedményeket is lehetett tenni.