Karinthy Frigyes négy nappal a halála előtt adott, soha meg nem jelent interjúja bukkant fel 86 év elteltével
A 22 éves, kezdő újságíró cikke az író halála miatt nem került nyomtatásba.
Arról természetesen hallottunk, hogy lesz konzultáció, de meglepett, hogy a szöveg így összemosta a bevándorlókat a menekültekkel, sőt a terroristákkal. Interjú.
„A gazdasági és politikai menekültek kategóriáinak elkülönítését nem csak a magyar kormány, de az ENSZ is használja. De van-e ennek értelme egy olyan család esetében, aki mondjuk Csádból vagy Nigerből érkezik, ahol a politikai problémák együtt jelentkezik a gazdasági válsággal, sőt akár az éghajlatváltozás miatti ökológiai katasztrófával?
Igaza van, egyre több a hazájából efféle többféle indok miatt menekülő ember. És épp ezért mondjuk azt, nagy felkészültség, sok munka, sok információ szükséges ahhoz, hogy valakiről megállapítsuk azt, sok ezer kilométerrel arrébb valójában miért is indult útnak.
Talán épp a bonyolult feladat miatt él az a képzet a magyarokban, hogy a menekültek igen nagy terheket rónak az országukra.
Igen, pedig az Európai Unió valóban nagyon sok támogatást ad az országnak. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Első megbízatásom, még a nyolcvanas években, Szudánban volt. Ez akkor is, most is a világ egyik legszegényebb országának számított, és mégis kétmillió menekültet fogadott be. Később dolgoztam Pakisztánban is, ahol hárommillió menekült él. Ma pedig Jordánia, Libanon, Törökország szintén milliós tömegeket fogad be. Ezek az országok saját problémáik ellenére nagyfokú szolidaritást vállalnak másokkal. Ezen kívül mindig szem előtt kell tartanunk, hogy szenvedőkről, üldözöttekről beszélünk. Nem véletlen, hogy az elesettek gyámolítása, a vendégszeretet, a befogadás minden világvallás parancsolatai között ott szerepel. Ha egy menekülttel találkozunk, gondoljunk arra: ma ők, holnap mi. Talán nincs is Európában olyan nép, amely ne élt volna át hasonlót. Önök, magyarok közül is kétszázezren menekültek Nyugatra 1956-ban. Az első magyarok, akikkel életemben találkoztam, maguk is menekültek voltak, akik egy angliai kisvárosban telepedtek le. (…)
Tehát azt sugallja, hogy ha már úgyis elkerülhetetlen az, hogy a menekültek Európába jussanak, az európai intézményeknek, államoknak már a líbiai partokon egyfajta gyűjtőpontokat kéne létrehozniuk, hogy az odáig – addig is embertelen körülmények között - elvergődő menekülteket ne képzett legénység nélküli csempészbárkák, hanem biztonságos hajók szállítsák át a tengeren?
Csak annyit mondunk, hogy minden lehetőséget meg kell vizsgálni, de közben tudatában kell lenni annak, hogy a menekültek előtt tényleg egyre több akadály van. Aki mások nyomorúságából hasznot remél, azt meg kell büntetni, de fontos megkülönböztetni a csempészeket és az emberkereskedőktől. Európának ugyanakkor látnia kell, hogy a konfliktuszónák országaira mekkora nyomás nehezedik. És gyakran azt tapasztaljuk, hogy a legszegényebb országok képesek igazán komoly áldozatokat hozni másokért.”