Nyilvánosságra kerülése óta valóságos össztűz zúdult a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet „gyöngyhalászakciójára”, amelynek lényege, hogy az erdélyi szórványvidékeken toboroznának diákokat a tö„mbvidékeken létesítendő szórványkollégiumok számára.
A bírálók attól tartanak, hogy ennek révén előbb-utóbb kiürülnének a szórványterületek. Eközben a folyamat szimbolikus töltete sem mellékes, hiszen azt sugallja, hogy a magyarság önszántából ad fel újabb területeket. (...)
Jelen állás szerint marad az eddigi szemlélet, miszerint minden magyar közösséget és egyént azokon a vidékeken próbálnak támogatni, ahol élnek. A kérdés most az, hogy a szórványvidékeken létesített és létesítendő szórványkollégiumok mellett milyen egyéb eszközöket sikerül kitalálni arra, hogy megállítsák az asszimilációt.
Maga a magyar nyelvű oktatás ugyanis elengedhetetlen feltétele a nemzeti önazonosság megőrzésének, de nem elegendő. A magyar diákok számára valós perspektívákat kell felvázolni, nem elég csak azt hangoztatni, hogy megéri magyarul tanulni, de meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy valóban a szülőföldön, román többségi környezetben tudjanak boldogulni az anyanyelven szerzett tudással.
Ennek kidolgozása és megvalósítása pedig lényegesen átgondoltabb előkészítést, több energiát és pénzt igényel, mint a szórványkérdés megoldását a szórványterületek lassú feladására egyszerűsítő gyöngyhalász-stratégia.”