A Nyugat felelőssége

Több mint két hete közel ezer ember fulladt a tengerbe a Líbiából Európa felé tartó hajóúton. Az elmúlt két hétben ez a tragédia a magyar és európai közbeszédben vitát indított a bevándorlásról. Ebben a vitában voltak hangok, amelyek szerint Magyarországnak, mint ahogy Európának is kötelessége befogadni a menekülő embereket és voltak, akik szerint ezek az emberek „gazdasági bevándorlók” voltak, tehát nem kell befogadni őket. Amiről azonban kevés szó esett, az a felelősség kérdése. Még nem vizsgáltuk meg, hogy milyen folyamatok, események vezettek ahhoz, hogy emberek ezrei kockáztatják az életüket azért, hogy szülőföldjüket hátrahagyva, marginalizálva éljenek Európában? Mitől vált az ember (különösen gyermek) kereskedelem Líbiában exponenciálisan növekvő iparággá?

Van egy hosszabb és egy rövidebb időtartamra kitekintő magyarázat is, de a kettő összefügg. A hosszabb válasz rövidítve annyi: tudomásul kell vennünk, hogy a nyugat-európai jólét, a szociáldemokrácia vívmányai, vagyis a mai európai jóléti állam a (volt) gyarmatok olcsó munkaerején és nyersanyagán is alapszik. A nyugat-európai jólét tehát nem választható el teljesen attól, hogy Afrikában szegénység és politikai instabilitás van. Ami azonban a közelmúltat illeti, az nem más, mint az, hogy 2011. március 19-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Kanada katonai beavatkozást (magyarul háborút) indított Líbia ellen.

Ennek a háborúnak, ami nagyrészt Líbia bombázásából állt célja a Kadhafi diktatúra megdöntése volt. Céljukat elérték, és ezt akkora sikernek értékelte az amerikai és a Nyugat-európai politika, hogy a Foreign Affairs-ben ilyen mondatok jelenhettek meg: „Kadhafi megdöntése új szelet fújt a humanitárius beavatkozások vitorlájába”.

Ez a hurráoptimizmus, ami azzal az elképzeléssel függ össze, hogy egy országot békébe és demokráciába lehet bombázni, elég hamar szertefoszlott. Líbiában több egymást el nem ismerő kormány van, városok, pl. Misrata önállóan működnek, saját rendőrséggel és börtönrendszerrel, az élelmiszerárak folyamatosan nőnek, ami éhezést eredményez, az elektromos hálózat nem működik, a korrupció mindent átfon és tavaly 14 újságírót gyilkoltak meg írásaik miatt. A közoktatási rendszer megszűnt, a gyerekeket a szülők oktatják, otthon. Cameron brit miniszterelnök azt állítja, hogy  megnövelték a Líbiába szánt segélyeket; politikai ellenfele és kihívója, Ed Miliband ,a Munkáspárt miniszterelnök-jelölt viszont azt állítja, hogy Nagy-Britannia „magára hagyta Líbiát”. Valószínű, hogy az ő kijelentése közelebb áll a valósághoz, vagyis, Nyugat-Európának és az Egyesült Államoknak van felelőssége abban, hogy Líbiából életük kockáztatása árán özönlenek a menekülők.

Ez ugyanakkor nem válasz arra, hogy hazánknak mi a tennivalója, hiszen Magyarország sem most, sem régebben nem folytatott háborúkat Észak-Afrikában. Viszont ennek párjaként Magyarország eddig nem volt – és kétséges, hogy valaha lesz – a tömeges bevándorlás célpontja. Magyarországon átutazóként valóban megjelent idén számos koszovói menekült, de a Koszovóból történő kivándorlás az utóbbi időben drasztikusan csökkent. Ezért is érthetetlen, hogy egy konzultációval a kormány miért kezdi pont most, egy ilyen tragédia után, az emberek félelmeit fölkorbácsolni.

Ennek biztos van valami hatalomtechnikailag jól hangzó magyarázata, ugyanakkor ez  az értékalapú kormányzás ellentéte, ami nem ellenségképeket kreál, hanem egy olyan Magyarországot mutat fel, ami szembemegy a nyugat-európai országok cinizmusával. Nem hisz sem a „békébe bombázásban”, sem a„demokráciává bombázásban”, de hisz a felelősségvállalásban és a humanitárius segítségnyújtásban.