„Ha a nemzetgazdaság forrásaiból nem áldozunk nagyságrendekkel többet az egészségügyre, akkor nemsokára számlálatlan életet fogunk feláldozni a politikai értetlenség oltárán. Hogy ezt a kormány nem látja, arra pedig nincs más magyarázat, mint az, hogy az »establishment« tagjai soha nem szereznek olyan elborzasztó személyes tapasztalatokat a kórházi viszonyokról, mint az átlagpolgár. A politikai-gazdasági elit pozíciói és vagyoni lehetőségei jóvoltából a legjobb feltételek között kaphatja meg a legkorszerűbb kezeléseket. Rájuk nem vonatkoznak a várólisták, a szűkös kapacitások; ők nincsenek kiszolgáltatva a közkórházak lerobbant körülményeinek. Korántsem bocsánatos vakságuk nagymértékben hozzájárul ahhoz az érzéketlenséghez, ami segít eltűrni, hogy a kormány az egészségügy helyett inkább nyakló nélkül költ aránytalan mértékű sporttámogatásokra, kétes értelmű állami bevásárlásokra, különféle presztízs-építkezésekre.
Vagy éppen olyan propaganda-célokra, mint amilyen például a jövő évi egyszázalékos személyi jövedelemadó-csökkentés, amely jószerével megint a magasabb jövedelműeknek kedvez, de még számukra is alig érzékelhető – viszont a büdzséből majd hiányzó mintegy százhúsz milliárd már igencsak sokat lendíthetne mondjuk az orvosok és ápolók fizetésén. De a költségvetés más fejezeteiben is bízvást lehetne átcsoportosítható összegeket találni; nem ismételhető eleget, hogy minden a társadalompolitikai kiadások fontossági sorrendjén múlik.”