„A szociális ágazat – amelynek tagjai az ápolók, a szociális munkások – nettó átlagbére ugyanis kicsivel magasabb, mint 80 ezer forint. Ebből kell megélni, gyereket nevelni kikapcsolódni. Ezek az emberek ma gyakran nem keresnek többet, mint azok, akikkel rászorultként foglakoznak. Simán előfordul például, hogy egy szociális munkás kevesebbet keres, mint annak a családnak a jövedelme, amellyel foglalkoznia kell.
A kormány ezeket az embereket évek óta hitegeti. Pedig lényegében a balról és jobbról is elátkozott 100 napos program óta nem kaptak lényegi és jelentős fizetésemelést, ennek a képeken látszik is az eredménye. 2 éve áll a szociális szakma sztárjkkészültségben ezekkel a fizetésekkel, 2 éve ígéri meg nekik a kormány a béremelést, majd csúsztatja a következő évre minden egyes év kezdete előtt. Most éppen 2016 januárjára ígérik.
Hogy értsük, miről beszélünk: ha megfeleznénk a közmédia éves támogatását, az így felszabaduló 40 milliárd forintból évi 100 ezer munkavállaló fejenkénti éves 400 ezer forintos béralapja jönne létre, amely havi 33 ezer forintos bruttó béremelkedést jelentene ennek a 100 ezer embernek. (…)
A helyzet nem bonyolult. Egyszerű választóként egy dolgot tudunk csinálni. Melléjük állunk. Kiállunk azért kedden, hogy ne egy alultáplált, éhbérért dolgozó, kizsigerelt, zsinórban a harmadik műszakját ledolgozó, mindeközben a gyerek iskolázási költsége miatt aggódó ember legyen az, akinek foglakoznia kell velünk, ha eltörik a lábunk, ha megbetegszünk. Elcsépelt mondat, hogy ez a közös ügyünk, ez a saját érdekünk. Pedig valójában ez tényleg, természetes, elemi érdekünk.”